2.évad 6. rész - Találkozások

Sziasztok! Nos meghoztam az új részt, ami elég hosszúra sikeredett. Tény, hogy nem tudom rendszeresen hozni a részeket, mert elég sűrű most az életem és keveset vagyok itthon, de higgyétek el amint időm engedi azonnal írok. Viszont örülnék,persze csak ha még akad egy pár olvasóm az kommentelne, hogy érdekli-e még a blog, vagy sem, mert mindenképp befejezem, de ha senkit sem érdekel akkor csak magamnak írom meg gépben és nem osztom meg, mert felesleges. Szóval kérlek titeket manókák, ha olvassátok és még mindig tetszik amit írok akkor kommenteljetek. Remélem tetszeni fog a rész! Pusziii! :*

ui: Megjelent nemrégen egy másik blogom is,ami szintén Tom Beck fanfiction, esetleg ha olvasná valaki iratkozzatok fel, a prolológus már fentvan várom hozzá a véleményket!
A blogot itt megtaláljátok! 

- Ben? Komolyan te vagy az? – kérdeztem döbbenten, és az erő hiány végett visszaestem a hátsó ülésre. Lábaim remegni kezdtek, akárcsak a kocsonya, és nem hittem a szememnek. Most vagy álmodom, vagy teljesen meghibbantam ez…ez nem történhet meg. Nem válaszolt, csak félrehúzódott le az útról, majd kiszállt. Követtem őt, kipattantam az autóból és felé közelítettem. Lassan megfogtam a vállát és magam felé fordítottam. Valóban Ő volt az. A szerelmem itt állt előttem teljes életnagyságban. 

- Ez, hogy lehet? Ben ? Most álmodom, vagy komolyan itt vagy? – ezer meg ezer kérdés röppent fel bennem hirtelen, és azt sem tudtam hova kapjak, hisz annyi ideje annak, hogy „meghalt” most mégis szemtől szemben állunk újra, de úgy látom csak az én részemről ilyen nagy az öröm. Ő valahogyan idegesnek és zavarodottnak tűnik. Közben az én szívem úgy ver, mintha rockzenét dobolnának el rajta , vagy mintha egy halottat látnák. Várjunk csak…hiszen valójában egy hallottnak hitt ember áll előttem…

- Nessi – jött oda hozzám és az egyre csak kicsorduló könnycseppeimet törölgette. – Ne tudd mióta várok erre a pillanatra, milyen hosszú ideje várom azt,hogy újra a karjaim között tudhassalak, hogy mióta meg akarlak csókolni, vagy csak nézni ahogyan békésen alszol,hallani ahogyan nevetsz  vagy a nevedet kimondani annyiszor, hogy már az agyadra menjen, ne tudd, hogy mióta vártam már erre.

- Akkor hát mire vársz Ben? Hiszen újra itt vagyunk, csak mi ketten. Nem engedlek el többé, nem mehetsz el. – közelítettem felé, de valami furcsa érzés fogott meg.

- Nagyon régóta várok, erre Ness, mert szeretlek és rettentően hiányzol…de nem lehet. Ben meghalt és halottnak is kell maradnia és ez az egész találkozás csupán egy álom marad számodra csupán csak egy álom… - nézett le maga elé, de nekem fogalmam sincs, hogy mire gondolt, de nem is érdekelt, hiszen ez nem csak egy álom, ez a valóság.

- Ben, ne beszélj hülyeségeket, hiszen itt….- nem tudtam befejezni a mondatom, mert hirtelen puha ajkak érintették az enyémet. Nyelveink lassú táncot jártak egymással, a pillangók pedig újra feléledtek a gyomromban. Ha lehetett volna akkor egy kívánságom az lett volna, hogy ez a pillanat örökké tartson, hiszen minden olyan nyugodtnak tűnt. Viszont egyszer csak egy apró szúrást éreztem a nyakam jobb oldalán és csak úgy hirtelen sötétségbe borult a világ körülöttem.

A nap sugarainak lágy simogatását éreztem az arcomon és jóízűen fel is ébredtem rá. Kikeltem a meleg ágyamból és a fürdőszoba felé vettem az irányt, eldöntöttem, hogy veszek egy jó meleg fürdőt. Folyatni kezdtem a kádba a meleg vizet és a kedvenc epres habfürdőmből egy tetőnyit öntöttem a már gőzölgő vízbe. Utána letörölgettem a párás tükröt és farkasszemet néztem magammal. Szörnyen néztem ki. Kócos haj, elkenődött smink, akárcsak egy boszorkány. De mégis valahogy ez a reggel mintha más lett volna. De miért? Feltűztem egy laza kontyba a hajamat és beledőltem a meleg, habos vízbe. Átgondoltam a tegnapi napomat. Emlékszem, hogy kimentem a temetőbe munka után, de utána? Mi történt utána? Nem mentek bulizni, és másnapos sem lehet meg hát ad egy azt megérezném ha másnapos vagyok ad kettő csak emlékeznék arra ha inni kezdenék. Szóval valami történt, de mégis akkor, hogy kerülhettem haza a saját ágyamba, ez mindenképp érdekes.

Olyan az elmém, mintha egy átbulizott éjszakán lennék túl, viszont a testem nem úgy érzi magát. Erősen próbáltam visszaemlékezni a történtekre, de mindig csak egy férfi kép ugrik be, de az arcát nem látom, csak azt, hogy állunk a kocsija előtt és csak nézünk ártatlanul egymás szemébe, akárcsak két szerelemre éhes kamasz. Furcsa, mert ahogyan erre gondoltam a pillangók a gyomromban megint röpdösni kezdtek, mintha tényleg ez történt volna, vagy csak egy álom volt? De a legfontosabb ki válthat ki belőlem hasonló, sőt ugyanolyan érzéseket, mint amit Ben váltott ki belőlem? Nem emlékszem arra, hogy az utóbbi időbe szerelmes lettem volna. Ám ekkor valami eszembe jutott … mégpedig nem más, mint a titokzatos fiú arca. Ekkor jöttem rá, hogy nem véletlenül röpködtek a pillangóim, hiszen Ben állt velem szemben. Az Ő szemébe néztem, és az Ő ajkait kóstolgattam az éjjel.

Szívem hevesebben dobogott, mint eddig barmikor is. Meg kell őt találnom tudom, hogy Ő volt az.

- Vanessa, itt vagy? – hallottam a hangos kiáltást, de már nem volt időm válaszolni, mert a fürdőszobaajtóm egyszer csak eltűnt.

- Jézusom, mi a fene folyik itt? – pattantam ki a kádból és nagy meglepetésemre Marcell állt velem szembe, én pedig évakosztümbe álltam előtte. Kicsit sem volt cikis helyzet az biztos. Gyorsan fogtam a törölközőmet és magam köré csavartam.

- Az ajtóm Marcell, a fürdőszobaajtóm – kiáltottam rá.

- Bocsi, csak azt hittem, hogy valami történt veled – kért bocsánatot, de közben végig a szemeivel méregetett.

- Egyáltalán mi a francot keresel te itt, ha szabad érdeklődöm? – kérdeztem.

- Tudod tegnap este rosszul lettél a munkahelyeden és mivel épp ott voltam, hazahoztalak, a főnököd mondta meg a címedet – Hogy micsoda?

- Ez nem lehet Marcell, hiszen még arra is tisztán emlékszem, hogy kimentem a temetőbe – hitetlenkedtem.

- Igen, oda készültél, de indulás előtt össze estél az öltöződbe. Bevittelek a korházba, de ott azt mondták, hogy ez csak a munkahelyi hajtás végett van és hazaengedtek, bár szerintem jobb lett volna ha bent tartanak megfigyelésre, hisz nem esik össze csak úgy egy fiatal lány. Ezért gondoltam , hogy inkább itt maradok veled.

- Szóval akkor csak egy álom volt…- hajtottam le szomorúan a fejem és a vízcseppekkel teli csempét kezdtem tanulmányozni.

- Mégis milyen álomról beszélsz Ness? – kérdezte. Hangjától valahogyan a hideg futkosott a hátamon. El szerettem mondani neki, hogy mi bánt, de féltem … féltem attól, hogy újra végig kelljen gondolnom a történteket, féltem attól, hogy újra összeomlok, de legfőképp attól féltem, hogy megszeretek valakit, úgy mint őt is. Egyfolytában ez a gondolat járkált a fejembe:” Vajon mit gondolna rólam, ha mással élném le az életem? Az vajon megcsalásnak számít?” – tudom hülyeség, hiszen egy halott embert nem lehet megcsalni, de akkor is Ő még mindig az életem része.

- Mind egy hagyjuk – vontam meg a vállam, de még mindig nem néztem fel rá. – Felöltözöm – kaptam fel a ruháimat a földről és kirontottam a fürdőből magára hagyva Marcellt.

Pár perc alatt tűrhető külsőt varázsoltam magamnak és a konyhába mentem elfogyasztottam a kávémat és bekaptam pár falat pirítóst, amit gondolom Marcell csinált. Apropó Marcell, gondolom már hazament, nem is csodálom nem vagyok valami jó társaság mostanában. Az órámra pillantottam már fél tízet mutatott, ezek szerint még van bő két órám aztán irány a munka. Lehuppantam a tévém elé és valami ócska agyzsibbasztót kezdtem el nézni, mivel más nem nagyon ment. Körülbelül fél óra elteltével csengetett valaki. Gondoltam, hogy Marcell jött vissza, hogy ellenőrizzen, vagy mit csináljon, de tévedtem. Egy levél volt az ajtóm előtt.  Feladó neve és címe nélkül. Felvettem és elkezdtem feltépni a borítékot, nem óvatoskodtam vele, minél hamarabb szerettem volna tudni, hogy mi van benne. Egy  kisebb darab papírt találtam benne.

Az életed veszélyben van!

Ledermedtem, hiszen eléggé furcsa és hátbotzongató helyzet volt , de ki kellett derítenem, hogy ki írhatta ezt. Miért lehetek veszélyben?  Lehet, hogy valami rossz vicc, de a múltamra visszagondolva jobb ha komolyan veszem, hiszen bárki írhatta, bár kétlem, hogy Robert feltámadt a halottaiból.  Viszont ahhoz, hogy kiderítsem el kell mennem valahova, ahová még nem szerettem volna menni egy jó darabig, vagy talán sohasem. Felhívtam a főnökömet és elkértem tőle a mai napomat, még szerencsére, hogy nagyon rendes és simán elengedett.

Összekaptam magam és elindultam a már jól megszokott úton az autópálya-rendőrség irányába. Akárcsak munkába menet, mintha semmi sem változott volna, olyan érzés mintha csak egy hosszú szabadságon lettem volna és minden ugyanott folytatódna ahol abbamaradt. Elmélkedésemből gyorsan feleszméltem, hiszen tudom, hogy ez nem így van hiába is áltatom magam evvel, a múlt nem változik meg. Bő fél óra után meg is érkeztem a rendőrségre. Furcsa érzés fogott el, hiszen csak az én régi parkolóm volt szabad, máshol autók álltak végig. Az érzések csak úgy kavarogtam bennem, eszembe jutott, hogy itt régen az én nevem szerepelt, de most csak egy üres tábla van kint a nevem nélkül, mintha a fejemben cikázó emlékek meg sem történtek volna. Egy darabig még koptattam az ülést a kocsiban, de aztán erőt vettem magamon és kiszálltam. Körbenéztem az udvarban szinte semmi sem változott, az épület is ugyanúgy néz ki, mint két évvel ezelőtt. Hihetetlen, hogy mennyi dolog történt már itt, hogy mennyi emléket, szomorúságot, boldogságot őriznek ezek a fehér falak. Lábaim lassan indultak meg a főbejárat felé. Kissé lehajtottam a fejem, azt gondoltam, hogy így nem ismernek fel olyan hamar, de persze tévedtem. Beléptem az ajtón és már csak egy szűk kis folyosó választott el a főhelyiségtől. Egy pillanatra megálltam a fal mögött, de aztán erőt vettem és egy nagy levegővétellel beléptem a terembe. Teli volt emberekkel, akik vagy a munkájuk végett voltak itt, vagy csak valami elintéznivalójuk volt. Kicsit megkönnyebbültem, hiszen nem azonnal vettek észre, szinte elvegyültem a sok embert közt, akárcsak aki először van itt.

Felmértem a terepet és a helyiség egy kisebb zugára lettem figyelmes. Közelebb indultam, hogy szemügyre vegyem. Mintha csak egy tőrt döftek volna a szívembe. Ott volt kint a közös képünk egy kis asztalkán bekeretezve, körülötte égett egy pár mécses és egy kisebb vázába egy gyönyörű rózsacsokor pihent. Az asztal másik sarkában pedig egy papír lap pihent . Megfordítottam és döbbentem néztem farkasszemet önmagammal. Egy rendőrségi figyelmeztető volt. Eltűntnek nyilvánítottak.

- Hölgyem kérem, először fel kell vennem az adatait – érintette meg valaki a vállam. Egyből rájöttem ki is a hang tulajdonosa. Könnyeimet visszanyelve fordultam a hosszú szőke hajú lány felé. Emily volt az. Arcáról bárki le tudta volna olvasni azt az óriási meglepődöttséget, amit éppen érezhetett. Szinte semmit sem változott, ugyanolyan elbűvölő és gyönyörű lány, mint akit pár éve megismertem. Viszont valamire nem lettem azonnal figyelmes. A gömbölyödő pocakjára. Nem volt szükségünk szavakra, pillanatok alatt ölelésben kötöttünk ki. Nagyon hiányzott már egy baráti ölelés. Miután elengedtük egymást és jól kisírtunk magunkat elkezdődhetett a magyarázkodás ideje, hiszen mindenkinek tartozom annyival, hogy elmondjam mit is csináltam idáig.

-  El sem hiszem, hogy itt vagy Ness…- folytatta volna mondandóját, de valaki a nevét kiabálta, azonnal felismertem a hang tulajdonosát és egyre közeledő lépteket hallottam. Semir volt az. Idegesen keresgélte kolléganőjét, majd végül ránk talált. Ilyedten nézet Emilyre, hiszen még minden úgy nézett rám, akárcsak egy szellemre a szemeit pedig könnycseppek borították. Semir végül felém fordult, amint tudatosította a látottakat egyből magához húzott. Minden egyes találkozás úgy söpört végig rajtam, mintha ezernyi késsel szurkáltak volna, sőt talán még az is kibírhatóbb lett volna. Rettentő bűntudatom volt, ami lassacskán kezdett felemészteni.

- Vanessa mégis hogy gondoltad ezt? – Semir hangjában inkább a megnyugvást, mintsem a haragot véltem felfedni a kérdése mégis szemrehányó volt, amit meg is érdemeltem. Azt is megérdemeltem volna ha rám ordít, hogy mit képzelek, de nem tette… pedig talán az könnyebb lett volna.

- Sajnálom, én annyira sajnálom – törtem meg – El akartam tűnni, meg szerettem volna szabadulni mindentől ami ide kötött és mindenkitől akivel valaha is jóban voltam. Azt hittem könnyebb lesz, egy idegen helyen, egy új élet, új néven. Senki sem ismert, de  a végén már én sem ismertem fel önmagamat…. – húztam el a mondatom végét, valóban így történt minden – Ha aznap nem visznek be a rendőrségre, akkor valószínűleg az alkohol vagy a drog végzett volna velem – sütöttem le a szemeim szégyenembe. Rettentő érzés volt.

- Jézusom Nessi…de hiszen tudtad, hogy mi mindig is kitartottunk volna melletted, ezért nem kellett volna ezt tenned, együtt átvészeltük volna – jött mellém Emily.

- Nem, nem ment volna. Itt minden Rá emlékeztetett és arra, hogy miattam veszett oda aznap éjjel. Csupán felejteni akartam, mindent ami valaha is megtörtént, de úgy  látszik a sors akarta, hogy újra találkozzunk – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Máskor ne csinálj ilyet, mindenki azt hitte, hogy meghaltál. Egyszerűen sehol sem találtunk. Az apád is többször volt bent az elmúlt időszakban, mindig rólad kérdezett, de nem tudtunk neki semmi újjal szolgálni – meglepődtem Semir kijelentésén az apámról, nem gondoltam volna, hogy keresni fog. Egyáltalán azt sem, hogy érdeklem, hiszen eddig sosem keresett, akármennyi időre is mentem el a tudta nélkül.

- Ez érdekes az apám sosem érdeklődik felőlem…- Semir semmit tudóan nézett rám. Karon fogtam kettőjüket és elindultunk a többiek felé. Több újoncot is láttam, de a régi arcok is felbukkantak. Mindenki nagyon kedvesen köszöntött. A rossz érzésem pedig kezdett átalakulni valami másra, egy ismerős érzésre amit már réges régen nem éreztem. Boldog voltam, hiszen hazatértem! 

2.évad 5.rész - Furcsa reggel

Sziasztok drágák! Nem is tudom hol kezdjem....igazából felesleges magyaráznom a rengeteg kését megint, de rengeteg más dolgom volt. Történt minden jó is és rossz is mostanában és ezek végett nem igazán tudtam folytatni a blogot. De most végre vége mindennek. Leérettségiztem!!!!! Szóval ezt azt jelenti hogy több lesz a szabadidőm és gyakrabban hozom a részeket...Nem tudom, hogy lesz e még olvasóm, de én akkorsem fogom ezt a blogot abbahagyni, mert nagyon a szívemhez nőtt. De azért kérlek titeket ha olvastátok vagy chaten vagy kommentben fejezzétek ki a tetszéseteket illetve a nemtetszéseteket. Persze a feliratkozókat is várom. Köszönöm szépen mindenkinek jó olvasást!!!! 

- Ben? Komolyan te vagy az? – kérdeztem döbbenten, és az erő hiány végett visszaestem a hátsó ülésre. Lábaim remegni kezdtek, akárcsak a kocsonya, és nem hittem a szememnek. Most vagy álmodom, vagy teljesen meghibbantam ez…ez nem történhet meg. Nem válaszolt, csak félrehúzódott le az útról, majd kiszállt. Követtem őt, kipattantam az autóból és felé közelítettem. Lassan megfogtam a vállát és magam felé fordítottam. Valóban Ő volt az. A szerelmem itt állt előttem teljes életnagyságban. 

- Ez, hogy lehet? Ben ? Most álmodom, vagy komolyan itt vagy? – ezer meg ezer kérdés röppent fel bennem hirtelen, és azt sem tudtam hova kapjak, hisz annyi ideje annak, hogy „meghalt” most mégis szemtől szemben állunk újra, de úgy látom csak az én részemről ilyen nagy az öröm. Ő valahogyan idegesnek és zavarodottnak tűnik. Közben az én szívem oly gyorsan dobog mintha egy dobos rock zenét szeretne rajta lejátszani, vagy mintha egy halottat látnák. Várjunk csak…hiszen valójában egy hallottnak hitt ember áll előttem…

- Nessi – jött oda hozzám és az egyre csak kicsorduló könnycseppeimet törölgette. – Ne tudd mióta várok erre a pillanatra, milyen hosszú ideje várom azt,hogy újra a karjaim között tudhassalak, hogy mióta meg akarlak csókolni, vagy csak úgy nézni amit csinálsz, vagy a nevedet kimondani annyiszor, hogy már az agyadra menjen, ne tudd, hogy mióta vártam már erre.

- Akkor hát mire vársz Ben? Hiszen újra itt vagyunk, csak mi ketten – közelítettem felé, de valami furcsa érzés fogott meg.

- Nagyon régóta várok, erre Ness, mert szeretlek és rettentően hiányzol…de nem lehet. Ben meghalt és halottnak is kell maradnia és ez az egész találkozás csupán egy álom marad számodra csupán csak egy álom… - nézett le maga elé, de nekem fogalmam sincs, hogy mire gondolt, de nem is érdekelt, hiszen ez nem csak egy álom, ez a valóság.

- Ben, ne beszélj hülyeségeket, hiszen itt….- nem tudtam befejezni a mondatom, mert hirtelen puha ajkak érintették az enyémet. Nyelveink lassú táncot jártak egymással, a pillangók pedig újra feléledtek a gyomromban. Ha lehetett volna akkor egy kívánságom az lett volna, hogy ez a pillanat örökké tartson, hiszen minden olyan nyugodtnak tűnt. Viszont egyszer csak egy apró szúrást éreztem a nyakam jobb oldalán és csak úgy hirtelen sötétségbe borult a világ körülöttem.

A nap sugarainak lágy simogatását éreztem az arcomon és jóízűen fel is ébredtem rá. Kikeltem a meleg ágyamból és a fürdőszoba felé vettem az irányt, eldöntöttem, hogy veszek egy jó meleg fürdőt. Folyatni kezdtem a kádba a meleg vizet és a kedvenc epres habfürdőmből egy tetőnyit öntöttem a már gőzölgő vízbe. Utána letörölgettem a párás tükröt és farkasszemet néztem magammal. Szörnyen néztem ki. Kócos haj, elkenődött smink, akárcsak egy boszorkány. De mégis valahogy ez a reggel mintha más lett volna. De miért? Feltűztem egy laza kontyba a hajamat és beledőltem a meleg, habos vízbe. Átgondoltam a tegnapi napomat. Emlékszem, hogy kimentem a temetőbe munka után, de utána? Mi történt utána? Nem mentek bulizni, és másnapos sem lehet meg hát ad egy azt megérezném ha másnapos vagyok ad kettő csak emlékeznék arra ha inni kezdenék. Szóval valami történt, de mégis akkor, hogy kerülhettem haza a saját ágyamba, ez mindenképp érdekes.

Olyan az elmém, mintha egy átbulizott éjszakán lennék túl, viszont a testem nem úgy érzi magát. Erősen próbáltam visszaemlékezni a történtekre, de mindig csak egy férfi kép ugrik be, de az arcát nem látom, csak azt, hogy állunk a kocsija előtt és csak nézünk ártatlanul egymás szemébe, akárcsak két szerelemre éhes kamasz. Furcsa, mert ahogyan erre gondolok a pillangók a gyomromban megint röpdösni kezdenek, mintha tényleg ez történt volna, vagy csak egy álom volt? De a legfontosabb ki válthat ki belőlem hasonló, sőt ugyanolyan érzéseket, mint amit Ben váltott ki belőlem? Nem emlékszem arra, hogy az utóbbi időbe szerelmes lettem volna. Ám ekkor valami eszembe jutott … mégpedig nem más, mint a titokzatos fiú arca. Ekkor jöttem rá, hogy nem véletlenül röpködtek a pillangóim, hiszen Ben állt velem szemben. Az Ő szemébe néztem, és az Ő ajkait kóstolgattam az éjjel.

Szívem hevesebben dobogott, mint eddig barmikor is. Meg kell őt találnom tudom, hogy Ő volt az.

- Vanessa, itt vagy? – hallottam a hangos kiáltást, de már nem volt időm válaszolni, mert a fürdőszobaajtóm egyszer csak eltűnt.

- Jézusom, mi a fene folyik itt? – pattantam ki a kádból és nagy meglepetésemre Marcell állt velem szembe, én pedig évakosztümbe álltam előtte. Kicsit sem volt cikis helyzet az biztos. Gyorsan fogtam a törölközőmet és magam köré csavartam.

- Az ajtóm Marcell, a fürdőszobaajtóm – kiáltottam rá.

- Bocsi, csak azt hittem, hogy valami történt veled – kért bocsánatot, de közben végig a szemeivel méregetett.

- Egyáltalán mi a francot keresel te itt, ha szabad érdeklődöm? – kérdeztem.

- Tudod tegnap este rosszul lettél a munkahelyeden és mivel épp ott voltam, hazahoztalak, a főnököd mondta meg a címedet – Hogy micsoda?

- Ez nem lehet Marcell, hiszen még arra is tisztán emlékszem, hogy kimentem a temetőbe – hitetlenkedtem.

- Igen, oda készültél, de indulás előtt össze estél az öltöződbe. Bevittelek a korházba, de ott azt mondták, hogy ez csak a munkahelyi túl hajtás végett van és hazaengedtek, bár szerintem jobb lett volna ha bent tartanak megfigyelésre, hisz nem esik össze csak úgy egy fiatal lány. Ezért gondoltam , hogy inkább itt maradok veled.

- Szóval akkor csak egy álom volt…- hajtottam le szomorúan a fejem és a vízcseppekkel teli csempét kezdtem tanulmányozni.

- Mégis milyen álomról beszélsz Ness? – kérdezte. Hangjától valahogyan a hideg futkosott a hátamon. El szerettem mondani neki, hogy mi bánt, de féltem … féltem attól, hogy újra végig kelljen gondolnom a történteket, féltem attól, hogy újra összeomlok, de legfőképp attól féltem, hogy megszeretek valakit, úgy mint őt is. Egyfolytában ez a gondolat járkált a fejembe:” Vajon mit gondolna rólam, ha mással élném le az életem? Az vajon megcsalásnak számít?” – tudom hülyeség, hiszen egy halott embert nem lehet megcsalni, de akkor is Ő még mindig az életem része.

- Mind egy hagyjuk – vontam meg a vállam, de még mindig nem néztem fel rá. – Felöltözöm – kaptam fel a ruháimat a földről és kirontottam a fürdőből magára hagyva Marcellt.

Pár perc alatt tűrhető külsőt varázsoltam magamnak és a konyhába mentem elfogyasztottam a kávémat és bekaptam pár falat pirítóst, amit gondolom Marcell csinált. Apropó Marcell, gondolom már hazament, nem is csodálom nem vagyok valami jó társaság mostanában. Az órámra pillantottam már fél tízet mutatott, ezek szerint még van bő két órám aztán irány a munka. Lehuppantam a tévém elé és valami ócska agyzsibbasztót kezdtem el nézni, mivel más nem nagyon ment. Körülbelül fél óra elteltével csengetett valaki. Gondoltam, hogy Marcell jött vissza, hogy ellenőrizzen, vagy mit csináljon, de tévedtem. Egy levél volt az ajtóm előtt.  Feladó neve és címe nélkül. Felvettem és elkezdtem feltépni a borítékot, nem óvatoskodtam vele, minél hamarabb szerettem volna tudni, hogy mi van benne. Egy  kisebb darab papírt találtam benne.

Az életed veszélyben van!

2.évad - 4.rész - What happened?

Sziasztok, hát elképesztően röstellem azt a rengeteg késést, de azért remélem még mindig akad pár olvasóm! :) Próbáltam egy izgalmas fordulatos részt összehozni, hogy sikerült e? Azt döntsétek el Ti! :)

Vanessa szemszöge

Kérem kapcsolják be a biztonsági öveiket, hamarosan megérkezünk Los Angelesbe – hangozott el a már idegesítően gépies hang nekem pedig egyre nagyobb gombóc nőtt a torkomban, és nem nem a repülés, vagy a landolást végett, hanem a hazatérés végett. Hiszen nem kis idő telt el azóta a nap óta, és valahogyan muszáj lesz visszarázódnom a régi életembe, bár nem lesz könnyű, mivel akárhogyan is nézzük megváltoztam, nincs már köztünk a régi Vanessa, már azon a napon meghalt, mikor Ben. Attól a naptól kezdve minden megváltozott.

- Ő a barátod? – hangzott el a kérdés a mellettem ülő fiú szájából. Ránéztem a kezemben lévő képre, és akaratlanul is de elmosolyodtam. Miért éreztem úgy, hogy Marcell olyan más? Valami volt benne, úgy éreztem mintha ismerném. Sőt néha azok az idegesítő beszólások is, mintha már átéltem volna. Bevallom sokszor Benre emlékeztet, de ez marhaság őt nem pótolhatja senki sem. Talán csak a személyiségük, ami egy kicsit hasonlíthat.

- Már nem – vettem fel ismét a rideg álcát, és visszahelyeztem a képet a pénztárcámba.

- Hát pedig összeilletettek.                         

- Ez már a múlt – válaszoltam, és eközben elkezdett landolni a gép is. Pár perc elteltével megérkeztünk a Los Angelesi repülőtérre. Azonnal megrohamoztam a csomagjaimat és el is indultam kifelé, hogy taxit fogjak. Persze kifelé egy nem kívánt személybe ütköztem bele, Marcell személyében. Könyörgöm remélem csak elbúcsúzni jött ide már megint. Nincs kedvem barátkozni, kedveskedni, de legfőképpen nincs kedvem közel kerülni valakihez. Az eddigi tapasztalataim során jobban teszem, ha inkább magányos farkas maradok, vagy maximum a rumosüveggel kötök örök barátságot.

- Mit akarsz Marcell? – próbáltam jó képet vágni a dolgokhoz. Igazából nem érdemelte meg azt, hogy így bánjak vele csupán tényleg nem szeretnék semmiféle barátságot kötni.

- Gondoltam mehetnénk egy taxival úgy olcsóbb lenne – vigyorgott rám zavartan.

- Te normális vagy? Nem veszed észre, hogy mióta találkoztunk azóta próbállak lerázni? Komolyan, ennyire szarul csinálom vagy micsoda? Értsd meg Marcell…te rendes srác vagy meg minden, de hagyj békén kérlek. Keress magadnak valami csajt, és legyetek boldogok, de kérlek ne rajtam élősködj folyton. Na puszika. – Ezzel fogtam magam és ott hagytam őt,de egy pillanatra még visszanéztem a még mindig tátott szájjal bámuló srácra. Most már remélem megértette, hogy mi a szitu, és leszáll rólam egy életre.

Teljesen nyugodtan haladtam tovább kifelé egy csepp bűntudat nélkül. A parkolóban sikeresen fogtam egy taxit és egyenlőre nem haza, hanem az egyik hotelbe kértem a fuvart. Nem vagyok még arra felkészülve, hogy hazaköltözzek. Egyenlőre jó lesz így.

Körülbelül fél óra elteltével már a hotelben is voltam. Lefoglaltam egy lakosztályt egyenlőre egy hétre, de lehet tovább maradok. Sikeresen kipakoltam a dolgaimat és ledőltem egy picit. Gondolkodnom kellett a múlton, a jelenen és legfőképpen a jövőn, azon, hogy mi lesz ezek után. Hogyan tovább? Hazajöttem mégsem változott meg semmi sem. Ugyanaz, mintha el sem mentem volna. Az emlékek nem változtak meg, és a legszomorúbb az, hogy félek attól, hogy bárkit is elveszíthetek újra. Ezek után már nem tudnám elviselni. A nagy gondolkodások közepette egyszer csak elaludtam, pár órával később a gyomrom korgása ébresztett fel. Igen, már vagy két napja alig ettem normális kaját, ideje lenne ennem valami finomat.

Felragasztottam magamra a tipikus áll vigyort és elindultam lefelé. Beléptem az étterem ajtaján és nagy meglepetésemre egy ismerős arcot pillantottam meg. Gyorsan elfordultam még mielőtt észrevett volna, nem volt kedvem a sajnálkozását, na meg persze a lecseszését sem hallgatni. Talán Ő az az egyik ember akinek a társaságára most a legkevésbé vágyom, és  ez cseppet sem az Ő hibája, csakis az enyém. Még nem vagyok arra felkészülve sem lelkileg, sem pedig fizikailag, hogy közeli ismerősökkel szóváltásba bonyolódjak. Semir pedig tudom, hogy milyen egyből elkezdett volna nekem prédikálni erről meg arról, ja és a sajnálkozásból sem kérek, eleget kaptam belőle egy életre. Igy hát, felhagytam azzal, hogy finom ebédet eszek, inkább felmentem a szobámba és rendeltem egy pizzát. Közben pedig tárcsáztam Matt telefonszámát. Két csöngés után fel is vette.

- Igen? – szólt bele

- Őő..Szia Matt én vagyok az – köszöntem

- Nessi, na mesélj mi újság? – kérdezte jókedvűen

- Matt, hiba volt visszajönnöm, én, én erre még nem álok készen

- Figyelj Ness, tudom, hogy nehéz, de nem bujkálhatsz örökké, nem lehet…

- Tudom, és igazad van, de nem megy, nem tudok csak úgy a szemükbe nézni….még nem

- Túl kell tenned magad a múlt történtein, nem a te hibád, nem kell életed végéig szenvedned evégett, nem tehetsz róla. – szavai hallatán könnybe lábadtak a szemeim.

- Kérlek, csak annyit szeretnék, hogy ne szólj nekik, hogy itt vagyok, még ne – evvel befejeztem a beszélgetést és lenyomtam a kagylót.

Elgondolkodtam….valóban le kell zárnom a múltat, el kell felejtenem a történteket, mindent, minden jó és rossz pillanatot, mindent ami hozzá kötött, és a legfontosabb…el kell felejtenem Bent. Viszont ez máshogy nem fog menni csak ha egy teljesen új életet kezdek, és nem nem fogok újra elmenni innen, hiszen akárhogy is nézem itt kell szembenéznem mindennel, ha elmenekülök avval nem oldok meg semmit sem. De le szeretném zárni az életemnek ezt a szakaszát, és ez úgy lesz a legjobb ha az itteni barátaim, rokonaim, és senki sem tudja meg hogy visszajöttem. Tudom, hogy ez hosszútávon  lesz megoldani, de később legalább már gyógyultak lesznek a most még majdnem friss sebek, és talán könnyebb lesz emlékezni a régi elveszett időkre. Mindenre és mindenkire, ami a Los Angelesi rendőrséghez kötött.

 kb. fél év múlva…november 1.

- Jó napot kívánok, mit parancsol? – kérdeztem a már jól betanult kérdésemet a kávézóba betévedt vendégtől. Közel fél év eltelt már a visszaérkezésem óta. Már találtam egy állandó munkahelyet is és az új élet projectem is egészen jól alakul, hiszen a régi életemből senki sem bukkant fel. Elköltöztem LA másik felére és egy egészen jól menő kis kávézóban kaptam munkát. Nem panaszkodhatom, hiszen másnak még ennyi sem adatik meg. Új barátokat szereztem, és egy teljesen új Nessi születetett, nem olyan, mint a párizsi énem volt. Matt tudatta velem, hogy a drogokkal és az alkohollal csak tönkretenném magam, és igaza is volt…így sokkal jobban érzem magam. Felszabadult vagyok, és egyszerűbb minden. De a felejtés nem könnyű nem telik el úgy nap, hogy ne gondolják Rá, hiszen az embernek nehéz elveszíteni a szerelmét, de talán feldolgozni, hogy többet nem is láthassa még annál is nehezebb… A gondolatmentemből az egyik vendég ugrasztott ki, meglehetősen ismerős volt a hangja.

- Jó napot, egy hosszú kávét kérek feketén, két cukorral – adta le a rendelését. Szorgosan leírtam a rendelést, és illedelmesen megkérdeztem tőle, hogy parancsol e még valamit ezen kívül. Ekkor néztem az arcára, és rájöttem, hogy ki is ő.

- Marcell? – kérdeztem.

- Nessi,nem is tudtam, hogy te itt dolgozol – lepődött meg. Furán éreztem magam a közelébe, de magam sem tudom, hogy miért, hiszen nem is ismerem.

- Figyelj, tartozom egy bocsánatkéréssel. Oktalanul viselkedtem veled olyan csúnyán, mentségemre legyen, hogy akkor teljesen ki voltam fordulva magamból. Szóval nincs harag? – nyújtottam oda a kezem, hogy fogadja el bocsánatkérésem.

- Nincs harag – mosolygott. Elmélyültem néztem a szemeibe, olyan érdekes volt, valahogy emlékeztet valakire. Körülbelül öt percig foghattam a kezét, mire kezdte magát feltűnően furcsán érezni, de fel sem tűnt ez az egész.

- Őő..szóval mi járatban vagy itt? – kérdeztem zavartan

- Kávét inni jöttem – válaszolt nevetve

- Jaj,hát persze, hisz ez egy kávézó – próbáltam kijátszani zavarodottságomat, amit fura módon Marcell okozott, pedig eddig Benen kívül senkinek sem sikerült ilyet kihozni belőlem. – Na máris hozom – nevettem, és siettem elkészíteni a rendelést. További beszélgetésre nem került sor, mivel eléggé sok vendég jött, így a munka is több lett, Így hát lassacskán eltelt a délután, záráskor pedig már teljesen sötét volt. Nem laktam messze otthonról, így általában gyalog jöttem a munkahelyemre, ma mégis úgy döntöttem, hogy még meglátogatok valakit. Mégpedig egy olyan embert, aki a múltamhoz tartozik.

Húsz perc alatt sikeresen az úti célom végére értem, kiszálltam a kocsiból és egy szál vörös rózsával a kezembe elindultam felé. A gyomromban még most is pillangók éledtek fel, pedig tudtam, tudtam, hogy nem vár rám, nem fog rám mosolyogva visszanézni, nem fogom érezni csókjainak édes ízét egyszerűen vége, elmúlt, én pedig mégsem tudom ezt elfogadni akármennyire is szeretném nem megy, ez a seb sosem fog begyógyulni, örökre heges marad.

-  Hát szia szerelmem, nagyon régen nem találkoztunk már. – kezdtem bele mondandómba, és bíztam abban, hogy a szelleme most is itt van velem, és végig hallani fogja amit mondok neki. – Először is, nagyon hiányzol. Másodszor pedig, rettenetesen hiányzol. Tudod mindenki azt mondja, hogy ez idővel könnyebb lesz, nos nálam ez csak nehezebb napról napra. Hiszen te adtál nekem erőt minden egyes nap, míg velem voltál, de most úgy érzem kezdek lemerülni. Kifogyóban vannak a tartalék forrásaim, és már nem megy a búcsúzkodás többé. Üres nélküled minden, a szürke hétköznapok még szürkébbé válnak és semmi értelme sincs semminek sem. Néha azt képzelem, hogy itt vagy, hogy nem mentél el csak egy hosszú és nagyon messzi kiránduláson vagy, de egyszer majd visszatérsz ide, és kopogtatni fogsz az ajtómon, én pedig epekedve fogok rád várni. Rád, aki felforgatta és egyben megváltoztatta az életem. Most biztosan odafentről figyelsz rám anyával együtt, mond meg neki, hogy szeretem és, hogy nagyon hiányzik ő is. Most viszont ideje lenne hazamennem. Hamarosan újra meglátogatlak édesem. – könnyekkel áztatott arccal letettem a rózsát a sírkőre és továbbhaladtam. Az egyre jobban felkerekedő szél simogatta az arcomat, közben pedig úgy éreztem, mintha figyelne valaki. Egészen hátborzongató volt. A léptek egyre gyorsabbá váltak, ahogyan az enyémek is. Már – már futottam a lehetséges üldözőm elől. Féltem attól ki lehet és mit akarhat tőlem,hiába voltam rendőr már nem tudnák ugyanúgy szembenézni valakivel, esetleg egy gyilkossal. Már majdnem kiértem a temető kapuján, mikor elbotlottam az egyik kisebb gödörbe, nekiestem a kapunak, és elég erősen beütöttem a fejem. Éreztem, ahogyan a forró vércseppek végigfolynak az aarcomon, de talán most ez volt a legkisebb gondom, hiszen amint feleszméltem egy idegen fickó ált felettem.

- Heló cica, régen találkoztunk – hangja felismerhetetlenül el volt torzulva, szinte csak hörgött, az arcán pedig egy védőmaszkot viselt. A félelem kezdett egyre jobban eluralkodni rajtam, amint kezeivel felém közelített. A körülöttem lévő sötétség ellenére észrevettem a kezén elhelyezkedő égési sebeket, amik talán sosem voltak rendesen kikezelve orvos által. Megfogta a karomat és egyenesen maga felé húzott.

- Mit akar tőlem? – próbáltam higgadtan megkérdezni.

- Hogy mit akarok? Téged, tönkretetted az életemet te ringyó – válaszolt, és egy fegyvert emelt a fejemhez.

- Álljon le kérem, összetéveszt valakivel – könyörögtem

- Á, szóval nem ismersz fel – nevetett, de ekkor még valaki megjelent a helyszínen, és már csak arra emlékszem, hogy felkapott a földről, és a karjaiba vett.

Útközben az autó rázkódása végett felébredtem, de a fejem még mindig szörnyen sajogott.

- Ki maga? Hová visz engem? – kérdeztem erőtlenül. – Mondtam már, hogy összetévesztett valakivel – győzködtem az igazamról, de nem válaszolt csak ment tovább.

- Kérem, engedjen el – folytattam, de még mindig semmi. Megelégeltem, hogy könyörögnöm kell, így közelebb mentem hozzá, hogy szemügyre vegyem kivel is van dolgom. Előre pillantottam az autó vezetőjére, és teljesen lesokkolva jöttem rá, hogy ki is az igazi elrablóm.

- Ben? Komolyan te vagy az? – kérdeztem döbbenten, és az erő hiány végett visszaestem a hátsó ülésre. Lábaim remegni kezdtek, akárcsak a kocsonya, és nem hittem a szememnek. Most vagy álmodom, vagy teljesen meghibbantam ez…ez nem történhet meg. Nem válaszolt, csak félrehúzódott le az útról, majd kiszállt. Követtem őt, kipattantam az autóból és felé közelítettem. Lassan megfogtam a vállát és magam felé fordítottam. Valóban Ő volt az. A szerelmem itt állt előttem teljes életnagyságban. 

2. évad-3.rész - Marcell

Hali, meghoztam az új részt remélem tetszeni fog! :) Komizzatok :)

Matt hazakísért a lakásomba és felajánlotta, hogy kivisz a reptérre. Mike éppen otthon volt, így eltudtam tőle búcsúzni, és megköszönni, azt, hogy befogadott. Ahogyan elnéztem Matt arcát láttam rajta, hogy nem szimpatikus neki Mike, gondolom már messziről sugárzik róla, hogy nem éppen jó fiú. Főleg mikor egy csókkal köszöntünk el egymástól, azt hittem ott helyben hanyatt fog esni.

- Indulhatunk? – kérdezte ideges, csak bólintottam és már el is hagytuk a házat. Útközben gondolkodtam, mostanság mindenen gondolkodom, de főleg a múlton, a döntéseimen, sokat hibáztam és ez ellen már nem tudok mit tenni. Csodálni fogom, ha Los Angelesbe egyáltalán szóba fognak velem még állni. Főleg Emilytől félek, hiszen akárhogyan is vesszük Ben az én hibámból halott, viszont ezt senki sem mondta a szemembe, de én tudom, hogy így van és Emily is tudja, bár nem haragudott rám, én még is magára hagytam a legnehezebb időszakában. Csak bízni tudok abban, hogy Harry mellette volt végig. Igazából még nem szeretnék az ismerőseimmel összefutni, ahhoz még össze kell szednem magam, hiszen szó nélkül hagytam el az országot, és semmi elérhetőséget sem hagytam. A legrosszabb pedig, hogy búcsú nélkül mentem el. Úgy gondolom, hogy pár napig meghúzom magam, és ha készen állok „felfedem a kilétem”. Addig is lesz egy csomó elintézendő ügyem.

Hamar kiértünk a reptérre, ahol kiváltottam a lefoglalt jegyeket, még volt egy kis időm az indulásig, ezért kikísértem Mattet, nem tudott velem végig itt maradni, mert dolgoznia kellett. Hálás vagyok neki, mert le is csukhattak volna, de falazott nekem, és ezért sem okozhatok neki csalódást.

- Megleszel? – jött mellém.

- Minden rendben lesz, ha Los Angelesben vagyok hívlak, apuci – nevettem el magam.

- Na ezt már szeretem – ölelt ár – Amint tudok meglátogatlak, addig is, majd telefonon beszélünk, és ne csinálj hülyeséget.

- Nem fogok, ígérem – adtam egy puszit az arcára, és hagytam, hogy elmenjen. Lassan visszasétáltam az előcsarnokba és mivel kissé fáradt voltam úgy döntöttem, hogy megiszok egy kávét az egyik kávézóban. Bementem az eléggé kicsi helyiségbe, rögtön megpillantottam egy üres helyet és el is foglaltam. A pincér nem sokkal később jött felvenni a rendelésem, miután rendeltem türelmesen vártam, hogy kihozzák az energiabombámat. Fogtam egy magazint és olvasni kezdtem. Néhány perccel később valamit éreztem csurogni a mellkasomon.

-Jézusom, te normális vagy? – pattantam fel a helyemről és a velem szemben álló srácra néztem, aki éppen rám öntötte a fél üveg vizét.

- Jaj, ne haragudj, nem direkt volt csak tudod megcsúsztam és…és – hadarta el.

- Jó, jó semmi gond megesik – adtam meg magam. Viszont így még sem ülhetek vissza a helyemre, még jó hogy van a kézitáskámba egy másik pulcsi. Gyorsan kikaptam a táskából és a srácra néztem.

- Öhm..megkérhetlek valamire? – kérdeztem, de ő csak az arcomat vizslatta egyvégbe. Olyan ismerős volt. – Hahó itt vagy köztünk? – toporzékoltam

- Ja igen, persze – válaszolta zavartan. Olyan furcsa érzés ez, magam sem tudom milyen, de a hangja is kísértetiesen hasonlít az Övére. Megbolondultam, azt hiszem. Megráztam a fejem és elkezdtem a mondókámat.

- Szóval,mivel leöntöttél és én így nem szállhatok fel a gépre, ezért most elmegyek átöltözni, de megkérlek, hogy vigyázz a dolgaimra, mivel aztán jövök vissza a kávémért. Oké? – kérdeztem, komolyan úgy láttam rajta, mint aki nem fogja fel a hallottakat.

- Őőő..okéé, akkor megvárlak itt – válaszolta és leült a helyemre.

- Ne próbálj turkálni, mert észre veszem, tudod, rendőr vagyok – kacsintottam rá, mire ő megértően bólogatott.

Beszaladtam a legközelebbi mosdóba és átvettettem a vizes pólómat, közben ezen a srácon gondolkodtam. Miért lehet ennyire ismerős? Olyan mintha ezer éve ismerném pedig eddig normálisan nem beszéltünk egymással. Mégis megbízom benne, hiszen ott mertem hagyni nála a dolgaimat, és valahogy érzem, hogy ha visszamegyek ugyanott fog ülni. Viszont ha csalódnom kell azt saját magamnak köszönhetem, hiszen én bíztam meg benne.

A kávézóba visszaérve láttam, hogy nem tévedtem ugyanott ült és a kávéját szürcsölgette. Amint láttam már az enyém is elkészült, gyorsan kifizettem és elindultam az asztal felé.

- Köszi, hogy vigyáztál a dolgaimra – mondtam és megfogtam a bőröndökét és kifelé indultam. Kissé ideges voltam, ezért gondoltam rágyújtok. Valahogy mostanában egyre többet cigarettázom, bevallom nem tesz jót tényleg, de lenyugtassa az idegeimet. Láttam, hogy a srác nem száll le rólam és követ kifelé, akárhogyan olyan mintha ismerném, ez nem így van nem szeretném, hogy egy ideges kövessen mindenhová.

- Egyébként Marcell Hill vagyok – nyújtotta a kezét nekem.

- Vanessa Hamilton – mutatkoztam be én is, a nevem hallatán mintha egy kicsit meglepődött volna vagy csak szimplán csodálkozott, hát érdekes volt.

Kikotortam a táskámból az öngyújtót és a cigarettás dobozból kivettem egy szálat. Körülnéztem körülöttem mindenhol dohányzó emberek voltak, akik evvel teszik tönkre az életüket, akár csak  én.

- Jézusom te mióta cigizel? – kérdezte Marcell és kikapta a kezemből a füstölgő cigarettacsikket. Ledöbbentem a rekacióján még is mi köze van hozzá, hogy én mit csinálok?

- Semmi közöd hozzá – válaszoltam flegmán, és kikaptam a kezéből, azt amit elvett tőlem.

- Mióta cigizel? Már kérdeztem egyszer – kérdezte újra, de most mintha számon akarna kérni, ijesztő.

- Mit tudom én, egy éve – válaszoltam hanyagul. Valamit suttogott magának, de nem hallottam valami jól, még a végén tényleg kezdenem kellene tőle félni.

- Mit mondtál? – kérdeztem kíváncsian

- Miért csinálod ezt Nessi? – kérdezett vissza, hangjából kétségbeesést lehetett hallani, és egy pillanatra megállt bennem az ütő…pontosan úgy mondta ki a nevemet, ahogyan Ő szokta. Szívem hevesebben kezdett dobogni, nem tudtam, hogy mi akar ez lenne, talán csak félrehallottam, vagy talán már tényleg megőrjít a hiánya. Nem néztem vissza rá, fogtam a cuccaimat és elindultam, nem szerettem volna Marcellal újra találkozni.

- Várj már, hová mész? – kiáltott utánam.

- Te nem ismersz engem, soha nem is ismertél – kiabáltam neki vissza és gondolom vette a lapot. Fél óra múlva indult a repülő, addig egy padon ücsörögtem, majd felszálltam rá. Szerencsémre egy olyan ember ült mellém, akit nem szerettem volna újra látni…nem más, mint Marcell. 

2. évad 2. rész - Búcsúlevél

Sziasztok, itt a második rész is. Remélem tetszeni fog,és megkérnék mindenkit hogy véleményt hagyjon maga után, akár chaten is. Köszönöm :)

Vanessa szemszöge

Összeszedtem a bárban hagyott cuccaimat és az otthonomnak nevezett házba siettem. Nem vágytam másra, csak egy kis forró fürdőre, a tegnap éjjel után szükségem volt rá. Még mindig éreztem az alkohol és a drog mámorító hatását, ami felszabadulttá tett még jobban. Ezt figyelmen kívül hagyva hagytam el a kocsmát és indultam útnak kocsival. Az egyik mellékutcába hajtottam be, mikor láttam, hogy jönnek utánam a zsaruk…Na szuper mondhatom, másra sem vágytam csak is ezekre. Félreálltam az egyik parkolóban és kiszálltam a kocsiból. Próbáltam úgy tenni, hogy a múlt éjjel nyomait még csak véletlenül se lehessen rajtam látni, a biztonság kedvéért inkább felvettem a napszemüvegemet is.

- Jó napot hölgyem igazolványt és hajtásit kérünk – jöttek oda hozzám. Na igen, a szokásos duma.

Átnyújtottam a szükséges iratokat és vártam, hogy mi fog történni. Az egyik rendőr a kocsiba ment a papírjaimmal gondolom ellenőrizni, hogy nem e hamisak, ezért kezdtem egy kicsit meg ijedni, mivel tényleg hamis papírjaim voltak, reméltem, hogy nem szúrják ki, mert akkor lőttek az én kis álcámnak.

Biztos voltam benne, hogy keresnek Los Angelesből, és ha Semiréken múlik már rám is küldték a hatóságokat, ám eddig sikerült csendben meghúznom magamat. Egészen mostanáig.

- Minden rendben van? – mentem oda a kocsihoz. A két rendőr pár percig csak beszélgetett egymással, de sajnos nem hallottam, hogy mit beszéltek.

- Kisasszony jó lenne ha befáradna velünk a rendőrségre kérem – fordult felém az egyik.

- Miért? Nincs rendben valami? – kérdeztem úgy,hogy ne keltsen feltűnést az idegesség,ami most uralkodott rajtam.

- Valami végett nem tudjuk az igazolványát ellenőrizni – válaszolt. Nem futhattam csak úgy el,  ezért kénytelen voltam velük menni és bízni abban, hogy minden rendben lesz. Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy Mike a táskámba dugott két csomag heroint, azért hogy vigyem haza. Na remek, ha ezt megtalálják nálam egy életre végem lesz. Fél óra alatt oda is értünk a rendőrségre, ahol leültettek egy irodába, hogy várjak ott. Ahogy körülnéztem a kis helyiségben elkezdtek hiányozni a régi idők. Most valahogy újra eszembe jutott minden, hiszen én szerettem rendőr lenni, mindig is. Eszembe jutottak Semirék is a londoni kirándulásunk…és az a személy is, akire a legfájdalmasabb visszagondolnom, nem más mint Ben. Vajon most mit szólna nekem? Egészen biztos vagyok benne, hogy leszidna a viselkedésem végett. De ugyan már miről beszélek, hiszen halott, MEGHALT, nem fog visszajönni semmilyen csoda folytán sem. Gondolatmenetemből az éppen felém közeledő rendőr rázott ki.

- Megkérnénk, hogy adja oda a táskáját, és fáradjon velünk a kihallgatóterembe Ms. Cambell – mondta komolyan, de mielőtt tiltakozhattam volna bilincsbe verte a kezemet és úgy vitt oda. Szépen nézek ki mondhatom. Pacsit magadnak Ness.

- Máris jön az egyik kollégám és kihallgatja Önt, addig mi átnézzük a dolgait – mondta ismét, még szerencsémre, hogy a két zacskó drogot elrejtettem egy olyan helyre ahol szerintem nem mernek kutakodni. – Ja és vérvétel is lesz, mivel a gyorshajtás végett szükségünk van arra, hogy kimutassuk nem e fogyasztott alkoholt az elmúlt 12 órában – na jó, ez már totális lebukás.

Türelmetlenül vártam a vérvétel után arra, aki ki fog majd hallgatni. Pár perc múlva be is lépett valaki  az ajtón, riadtan kaptam oda a fejem és a döbbenettől egy szó sem jött ki a torkomon, az ajtóban nem más állt, mint Matt.

- Jézusom Nessy te meg mi a szart keresel itt? – kérdezte, közben pedig szorosan átölelt.

- Elkaptak gyorshajtásért – válaszoltam flegmán. Láthatólag nem lepte meg hogy ennyivel elintéztem a dolgot.

- Úgy értem mit keresel Párizsban? És mi ez a ruha rajtad? – nézett rajtam végig. Hát igen, nem az én stílusom szokott lenni a picsanadrág és a szűk mell alattig érő topp, de hát az emberek változnak. A kérdéseire csak vállat vontam és lehuppantam a sarokban lévő székre, és a további időt a cipőm tanulmányozásával töltöttem.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyit kerestünk téged. Semirék is rettentően aggódtak…már arra is gondoltunk, hogy nem is élsz, hogy végeztél magaddal – szidta le a fejemet Matt barátom.

- Látod élek, nincs baj – nevettem el magam.

- De igen, nagyon is baj van, hogy tehetted ezt? Lelépsz egy szó nélkül… - folytatta a lecseszésemet, én ügyet se vetettem rá most a körmeimet néztem és tudatosult bennem, hogy ideje lesz meglátogatni a manikűrösömet. Az ajtó hirtelen kinyílt és az egyik nyomozó jött be rajta. Kezében gondolom a véreredményekkel.

- Ki az a Cindy Cambell? – kérdezte Matt a zsarutól, ő pedig egyenesen rám mutatott. Matt sóhajtott egyet és kiküldte a felesleges személyt a szobából, majd belenézett az aktákba. A sorok olvasása közben a csalódottság ült ki az arcára, majd miután letette a mappát felém közeledett.

- Ez nem te vagy, egyáltalán mi ez a név? És mondd csak mióta drogozol? – kérdezgetett egyre idegesebben, de én csak vonogattam a vállamat és nem néztem fel rá.

- Vanessa az istenért válaszolj már végre – kiáltott rám, mire összerezzentem. Hezitáltam azon, hogy mondjak e neki valamit vagy csak hallgassak.

- Te ezt rohadtul nem érted – vágtam vissza végül. Megrázta a fejét és kiment a szobából. Hát ebbe meg mi ütött? Azért ennyire csak nem vagyok szörnyű…na mind egy. Matt amint látom nem hagyott magamra csak kiment valamiért. Egy fehér borítékkal a kezében tért vissza, amit aztán szó nélkül át is nyújtott nekem. Nem tudtam mit akarhat evvel, hiszen a borítékra nem volt írva semmi sem. Lassan feltéptem a csomagolást és olvasni kezdtem.

Kedves Vanessa,

Ha most ezt a leveled a kezedben tartod az azt jelenti, hogy én már nem lehetek veled többé. Nem vigyázhatok rád, nem tehetlek boldoggá,de ne felejtsd el, hogy mindig veled vagyok. Akárhol vagy, akármit csinálsz én veled vagyok. Egy percre sem hagylak magadra. Elsősorban szeretnék neked köszönetet mondani, hogy megismerhettelek és hogy magamévá tudhattalak. Bár nem indult valami fényesen a kettőnk kapcsolata, de a végére sikerült megbékélnünk egymással. Egy életvidám,mosolygós lányba szerettem bele, és szeretném ha mindig ilyen maradnál. Mert majd egyszer valaki ugyanígy fog beléd szeretni ahogyan én is, és nem szeretném ha egy szomorú lányt látna, bár tudom, hogy nehezen éled meg most a történteket, de kérlek ne csinálj butaságot. Minden rendben lesz, gondolj a sorsra, hogy ennek így kellett most lennie, és ez azt jelenti, hogy egy jobb élet vár rád valaki mással az oldaladon. Egy nap majd gyerekeid lesznek és hihetetlenül boldog leszel  valakivel, és szeretném ha majd ennek az illetőnek is megmutatnád ezt a levelet, van számára egy fontos üzenetem a levél végén. De odafent mindig ott leszek én is, és ne feledd mindent látok. Veheted ezt a levelet egy amolyan búcsúlevélnek, amiért nem tudtam neked ezeket elmondani. Bár remélem minél később fogod ezt elolvasni, vagy inkább nem is fogod olvasni, de a sorsunkat nem mi irányítjuk sajnos. Egyébként, ezt a levelet éppen a londoni nyaralásunk utolsó előtti napján írom, te éppen a fürdőben vagy és nem is sejted, hogy mit csinálok. Végezetül még annyit, hogy örökké szeretni foglak téged, de el kell, hogy engedjelek, és neked is így kell tenned.

Ben

ui: Te aki, most Nessy mellett tudhatod magad,tudnod kell, hogy nagyon szerencsés ember vagy. Becsüld őt nagyon meg, hiszen még egy ilyen lányt nem fogsz ismerni, mint ő. Ezt jól vésd az eszedbe.

Mire a levél végére értem a könnycseppek egymást megelőzve száguldoztak ki a szememből. Nem ezt szerette volna, biztos vagyok benne, hogy nem büszke most rám egy cseppet sem.

- Épp az nap indultam vissza Los Angelesbe mikor elmentél, akkor szerettem volna neked adni a levelet – ült le mellém Matt. – Nagyon szeretett téged – mondta, de ettől még jobban sírnom kellett. Talán most jövök rá arra, hogy mennyit is jelentett nekem valójában.

- Hiányzik – suttogtam. – Nagyon hiányzik – borultam Matt nyakába.

- Tudom szivem, de az idő begyógyítsa a sebeket – válaszolt. – Na de most gyere, kiviszlek innen – segített fel a székből.

- Haza kell mennem – néztem magam elé. Tényleg biztos voltam benne, hogy készen állok visszamenni Los Angelesbe, hiszen egyetlen cél lebegett a szemem előtt…a BOSSZÚ.

2. évad - 1.rész

Sziasztok,meghoztam a 2.évad bekezdő részét is! Nagyon kérek mindenkit, hogy irjon véleményt, ha olvassa, ugyanis ez most egy kicsit más lett. :) köszönöm! És igy egy kis trailer is a 2. évadhoz! :)

Viki

Vanessa szemszöge

Szörnyű fejfájással ébredtem, és a legrosszabb, hogy azt sem tudom, hogy hol vagyok. Lassacskán kinyitottam a szemeimet és rá kellett jönnöm, hogy nem máshol vagyok, mint egy bárpulton. Na remek, csodálom, hogy nem dobtak ki. Bár Mike jó ember, nem dobna ki csak úgy. Hiszen már több, mint egy éve, hogy nála lakom. Még Párizsban találkoztunk a reptéren, és egyből megtaláltuk a közös hangot. Barátok vagyunk, némi kis extrákkal…de egyikünk sem érez többet a másiknál. Mondjuk úgy, hogy hasonló a múltunk talán ezért is vagyunk ilyen jóban. Mike segített rajtam, bár igaz, hogy ez nem a legjobb megoldás, de kit érdekel. A régi Vanessa már két éve meghalt, és nem tér vissza többé.

Visszatekintés (kb. 1 és fél évvel ezelőtt)

Nem bírom tovább, el kell mennem, itt kell hagynom ezt a helyet,mert itt fogok begolyózni. Hiába mondja mindenki, hogy idővel könnyebb lesz, cseszettül nem könnyebb, sőt..napról napra csak nehezebb ez az egész. Idegesen dobáltam bele a bőröndömbe minden ruhámat, közben pedig lementem a konyhába és felbontottam egy üveg whiskeyt. Igen, mostanában az alkohol és én nagyon jó barátok lettünk. Már csak az maradt nekem az egész elcseszett életemből.

Tíz perc múlva a csengő hangját hallottam meg már megint. Minden nap körülbelül hússzor hallom. Álltalában Semir, vagy Emily járkál erre felé, de nem mindig nyitok nekik ajtót, nincs kedvem hallgatni azt hogy „Tudom, hogy milyen nehéz neked, de hidd minden rendben lesz, csak adj időt” , vagy a másik kedvencem, amit Emily szokott mondogatni „ Hidd el Ness, nekem sem könnyű, hiszen a bátyám volt, de biztos vagyok benne, hogy odafentről figyel minket, és biztos szomorú, avégett, hogy ennyire tönkrevágod magad.” Na ettől hányni tudnák… meg attól „hogy ez nem a te hibád” Nem a francokat nem, ha nem megy akkor Robert után, miattam mert én éppen a halálomon voltam,akkor most ez nem történt volna meg. Nekem kellett volna már a kocsiban meghalnom, sőt nem ott hanem már 14 évesen a hotelban anyám helyett, most akkor minden szuper lenne. Vagy talán nincs igazam? De, igen nagyon is igazam van. Hiába is próbálnak nekem minden mást bemesélni, ez a csúf igazság.

Ja igen, néha apám is meglátogat, de ő sem tud a megszokott szent beszédnél többet mondani…azt hiszi, hogy ez a tragédia, majd újra összehoz minket, de biztosítottam, hogy nem, én ugyanúgy gyűlölöm a tettei végett. Egyetlen úgymond barátom az Matt maradt, ő volt az egyetlen, aki megértett, de két hete neki is el kellett mennie vissza Londonba, így újra egyedül maradtam. Munkában csak a balesetem előtt voltam utoljára, azóta ha lehet messzire elkerülöm azt a helyet, viszont ma megszegem a kis szabályaimat ugyanis be kell mennem felmondani, hiszen elutazom. Nem tudom, hogy hová, de el innen. Új életet kezdek, új névvel, hogy senki se találjon meg. Ma estétől, amint felszálltam a repülőre, nincs több Vanessa Hamilton, már csak Cindy Cambell fog létezni ezentúl. Megvannak a papírjaim, minden el van intézve. Ismerek pár olyan embert aki, igaz nem legálisan, de elintézte az új személyazonosságomat, de most a törvény érdekel a legkevésbé.

Még mindig valaki csengetett, ezért kénytelen voltam ajtót nyitni mert már agyamra ment. Fogtam a kis üvegemet és elbattyogtam az ajtóig. Kinyitottam, és tadaaa mit látnak szemeim ki van az ajtóban? Nem más, mint Semir, meg sem lepődöm rajta. Ki másra számíthattam volna. Csak nem Benre? Á nem, hiszen ő lássuk csak…meghalt.

- Mit akarsz? – kérdeztem flegmán. Ő csak megforgatta a szemeit, és beljebb jött. A konyhába indult, ahol csak az óriási káosz uralkodott.

- Nem élhetsz így Nessi – jött oda hozzám és kivette a kezemből az alkoholos üveget. – Ez nem te vagy – rázta meg a fejét.

- Mégis mit tudsz te? Igen, talán régen nem ilyen voltam, de azok az idők elmúltak. Már ilyen vagyok, ha nem tetszik nem kell utánam jönni. Nyugodj meg, tudom, hogy csak azért járkálsz utánam mert megígérted neki, hogy figyelsz rám. De nem érdekel, felnőtt nő vagyok tudom, hogy mit csinálok – kiabáltam, és kikaptam a kezéből az üveget, és jó nagyokat kortyoltam bele.

- Igen? Felnőtt nő vagy? Azt hiszed,mi? Hát egyáltalán nem így viselkednek a felnőttek – vitte fel ő is a hangerőt – Figyelj, én tudom, hogy nehéz neked ez az egész, de egyszer muszáj lesz túltenned magad rajta és továbblépni. – ült le mellém a kanapéra. – Talán bejöhetnél dolgozni végre, lehet, hogy az jót tenne neked. Már mindenki hiányol téged. – mondta immár kedvesen.

- Pff..még hogy munkába, arra a helyre, ahol mindez kezdődött? Ahol minden tele van emlékekkel? Nem,köszönöm, én nem szeretnék emlékezni, nem szeretnék többé a múltra figyelni. Számomra vége annak az időszaknak. – magyaráztam neki. – De tudod mit, bemegyek veled, úgy is van egy két elintéznivalóm – kaptam az alkalmon, így legalább hamarabb tudok szólni a Krügernek a felmondásomról.

- Na végre, legalább kimozdulsz egy kicsit. – állt fel a helyéről, és egyből az autója felé tartott. Én pedig követtem kifelé. Útközben a csend uralkodott, Semir koncentrált a vezetésre, én pedig bámultam ki az ablakon, és a legrosszabb dolgot csináltam visszaemlékeztem…Még egyszer utoljára átgondoltam mindent, és úgy gondolom, hogy helyesen cselekszem. Hiszen itt csak szenvedés lenne semmi más. Ezt letudva magamban indultam be a volt munkahelyemre. Először megtorpantam az ajtóban, hiszen egy kicsit azért féltem belépni, de aztán végül sikerült legyőznöm a félelmemet.

Bent minden ugyanúgy nézett ki, ahogyan a történtek előtt… Amint megláttak a többiek, egyből egy egy öleléssel üdvözöltek. Tudom, hogy talán utoljára látom őket, és azért hiányozni fognak, nagyon is. Semirrel bementünk az irodába, egyből Ben asztalán akadt meg a szemem, hiszen már teljesen üres volt. Olyan furcsa, hiszen mindig szanaszét volt rajta dobálva minden, most pedig egyszerűen üres…és egy képen kívül nincs rajta semmi sem. Közelebb mentem hozzá, végigsimítottam az asztalkán és szinte akaratomon kívül, de újra lejátszódtak az emlékek a fejemben, mikor még minden rendben volt..Kezembe fogtam a kis képet, a közös képünk volt rajta, amit még Londonban készítettünk. Megtörtem, könnycseppek gyűltek a szemembe, és lassan lecsurogtak az arcomon. Üresnek éreztem magam belülről, igazából már annyira fájt, hogy nem éreztem. Vagy talán már hozzászoktam a fájdalomhoz…

- Minden rendben? – jött oda hozzám Semir, amint meglátta, hogy zokogok. Nem válaszoltam semmit, gondolom ebből ki tudta következtetni, hogy mi van. Letettem a képet vissza az asztalra, és egy kicsit összeszedtem magam, majd a főnök irodája felé közeledtem. Óvatosan lenyomtam a kilincset és beléptem az ajtón.

- Jó napot – köszöntem

- Magának is Ms. Hamilton. Hogy érzi magát? – kérdezte

- Nos, erre nem szeretnék válaszolni – intéztem el ennyivel – Felmondok – böktem ki hirtelen.

- Hogy micsoda?

- Jól, hallotta, nem szeretnék többé itt dolgozni, tudja itt minden rá emlékeztet, és én ezt egyszerűen nem szeretném tovább csinálni. Magának elmondom, hiszen bele kell írnia az okot a felmondásba. Szóval, elutazom..holnap reggel, és valószínűleg egy ideig, vagy talán soha nem jövök már vissza. Új életet kezdek. Szeretném, ha ezt holnap elmondaná a többieknek is, mivel én nem vagyok rá képes. Nem bírnám a búcsúzást… Mondja meg nekik, hogy sajnálom, de így lesz a legjobb…- mondtam a főnöknek aki ledöbbenve hallgatott végig. Majd a végén bólintott egyet,én pedig nyugodt szívvel indultam el az ajtó felé. – Ja és ne keressenek kérem – fordultam vissza. Majd intettem egyet és elhagytam az épületet, a főnök irodájában volt egy hátsó kijárat ott távoztam, és gyalog indultam el. Eszembe jutott még egy kis dolog, amit el kell intéznem. Útközben megálltam egy virágosnál és vettem két szál rózsát, majd folytattam az utam…a temetőbe. Már a temetés óta nem jártam, kint…egyszerűen nem tudtam kimenni. De most muszáj, el kell tőle búcsúznom. Őt nem hagyhatom itt csak úgy. A temető kapujához érve összeszedtem minden energiámat, és átléptem az kapun. Egyből szörnyen rossz érzés fogott el. Lassan sétáltam a sírok között, mikor odaértem a célomhoz leültem a mellette elhelyezett kis padra. Az egyik rózsát leraktam magam mellé a másikat pedig a kezemben szorongattam. Úgy éreztem,mintha nem egyedül lennék itt.. persze itt most nem arra gondolok, hogy körül vesznek a szellemek, hanem olyan furcsa érzés volt. Ilyen érzésem, Ben közelében szokott lenni. Jó érzés volt, mégis ijesztő, hiszen tudom, hogy nem él.

- Ben, én csak azért jöttem, hogy…hogy elbúcsúzzam..Tudod, elmegyek, elölről kezdek mindent. – tettem le a rózsát a sírra. – Hiányzol, rettenetesen, egyre jobban, mindig,mindig jobban. Úgy érzem szétszakad a szívem, ha rád gondolok. Legszívesebben utánad mennék,de tudom…tudom, hogy annak nem örülnél, sőt biztos vagyok benne hogy óriási lecseszést kapnák végette – mosolyodtam el, ahogyan elképzeltem a szituációt, de közben a könnyek megállíthatatlanul potyogtak a szememből. – Miért? Miért kellett pont neked elmenned Ben? Azt mondtad, hogy soha sem fogsz elhagyni, emlékszel? – kiabáltam – Mond , emlékszel? Válaszolj! Na mi lesz? …. Persze, nem tudsz válaszolni, mert megszegted az ígéreted és itt hagytál. Látod? Egyedül maradtam. Haragszom rád, haragszom magamra, haragszom mindenkire. Rád azért mert elmentél és ezt soha nem bocsátom meg neked? Magamra pedig, mert hagytalak elmenni, és mert az én hibám volt az egész. Szóval így kell búcsúznunk tényleg? Itt kell ordibálnom egy sírkővel…most komolyan idáig jutottunk. Nem hiszem, el Ben… te nem lehetsz ott lent egyszerűen nem. – rogytam le a földre. – Nem válaszolsz, látod? Akkor én most megyek is…Szeretlek, mindennek ellenére szeretlek nagyon is. Egyszer még találkozunk – néztem fel az égre és elindultam. Anyukám sírjához is letettem egy virágot és elbúcsúztam tőle is, majd kifele indultam.  Lépteket hallottam magam mögött, gondoltam, hogy valami macsak lehetett csak, de hátrafordultam és egy férfi alakot vettem ki, de aztán eltűnt. Követni próbáltam, de nem mentem sokra vele. Talán már begolyóztam.

***

Másnap reggel felszálltam a Párizsba tartó gépemre, és innentől kezdve 180 fokos fordulatot vett az életem, nem éppen jó irányba. 

23. rész - Vége mindennek

Sziasztok drága olvasók, hát hosszú hosszú kihagyás után itt az évadzáró rész. Most már igyekszem a következő évadot nem ennyi késéssel megírni. Hát ehhez a részhez inkább nem fűzök semmit, döntsétek el ti hogy milyen lett. NAGYON, NAGYON ÖRÜLNÉK A VÉLEMÉNYETEKNEK, HIDEG MELEG JÖHET, AKÁR CHATEN IS!KÖSZÖNÖM. Ám idő közben új blogom nyílt, méghozzá egy ByTheWay fanfiction örülnék ha oda is benéznétek. Köszönöm a figyelmet. Jó olvasást.

                        Viki:)

Kómába esett. Nincs sok esély rá hogy túlélje a történteket sajnálom. Bármikor beállhat nála a … halál…

Mi? Nem, az nem lehet, nem halhatok meg még nem jött el az ideje. Benre néztem, úgy láttam, hogy még mindig nem fogta fel amit az orvos mondott. Szemei könnybe lábadtak és csak azt a bizonyos nem szócskát hajtogatta egész végig. Lábai felmondták a szolgálatot és a földre rogyott… az én szemeimben is újra megjelentek a könnycseppek, próbáltam őt megérinteni, de hiába kezeim áthaladtak a testén. Pedig meg akartam őt vigasztalni, tudatni akartam vele hogy itt vagyok és soha nem hagyom őt el. Kiabáltam, ordítoztam, de semmi sem történt a testem ugyanúgy mozdulatlanul hevert és csak a gépek tartották bennem az életet. Anyura néztem, ő csak nézett rám, de szemibe neki is megjelentek a sírás jelei. Ben lassan felkelt a padlóról, és még egy utolsó csókot nyomott ajkaimra, amit furcsa módon éreztem. Éreztem, ahogyan megcsókol, de mást abszolút nem. Egyből a szám elé kaptam a kezemmel, ekkor döntöttem el, hogy élnem kell nem adhatom fel. Ben idegesen kiszaladt az ajtón, próbáltam utána menni de valahogy nem tudtam kilépni a szobából, olyan volt mintha bezártak volna ide saját magammal. Rémisztő. Bárhogy is próbálkoztam egyszerűen nem ment, a szoba fogságába estem és nem tudtam szabadulni.

Már vagy két órája annak, hogy Ben elment. Remélem semmi őrültéget nem tervez. Mot pedig, bejött hozzám Emily,nem hittem volna, hogy őt is ilyen mélyen fogja érinteni ez a baleset, de úgy látszik, hogy mégis, hiszen teljesen kisírt szemekkel jött be hozzám. Kezében egy csokor virággal és csokival. Letette az ágyamon lévő kis asztalra

- Anya, nem akarok még meghalni – öleltem át.

- Tudom kicsim, tudom. Csak légy erős, még van remény, hidd el, és ne feledd bármi is történjen te mindig légy önmagad.

- Mi? Miért érzem úgy, hogy búcsúzkodsz? – ijedtem meg – Anya, anya, kérlek válaszolj. Mi történik? – estem kétségbe, de mire feleszméltem már nem láttam anyát sehol. Miért történik mindez? Mielőtt még jobban kétségbeestem volna egy nagy lökést éreztem a mellkasomban. Szívdobogást hallottam, de körülöttem még mindig szörnyű sötétség volt. Szemeimre mintha ólmot helyeztek volna, nem bírtam kinyitni őket. De várjunk csak, ezek szerint visszatértem, élek. Szóval anya ezért búcsúzkodott, ő már tudta, hogy mi lesz. Csak tudnám, hogy miért van ilyen furcsa érzésem, érzem, hogy valami rossz fog történni.

Szüntelenül próbáltam jelezni a külvilágnak, hogy minden rendben van, hogy élek, de akárhogyan is próbáltam mozgatni a végtagjaimat, azok ugyanúgy mozdulatlanok maradtak. Viszont mozgolódást észleltem, valaki még bejött a szobába. Reméltem, hogy Ben jött vissza, mert nagyon feldúltan ment el és félek, hogy ökörséget csinál.

Azonban rosszul gondoltam,nem Ben jött be hanem Semir. Furcsa volt a hangja, mintha sírna. Kétségbeesetten szólítgatta Emilyt. Még erőtlejesebben próbáltam jelezni, hogy bizony itt vagyok és hallok és látok mindent.

- Mi történt? – kérdezte susogva Emily

- Emily, én … én annyira sajnálom – válaszolta Semir zavartan. Na jó most telt be a pohár tudni akarom,hogy mi folyik körülöttem. FEL AKAROK ÉBREDNI!

Semir szemszöge

Már éppen lefekvéshez készülődtem, mikor valaki egy őrült módjára kezdett kopogtatni az ajtón. Ha valaki csak szórakozni akar esküszöm fejbe lövöm az illetőt.

- Jól van na, megyek már – kiabáltam, és elindultam az ajtó felé. Döbbentem figyeltem az ajtóban tartózkodó személyre, hiszen Ben volt az. Jézusom remélem, hogy nem Vanessa… na jó inkább nem is gondolok ilyenekre, hiszen az nem történhet meg. Viszont Bennek szörnyen nyúzott arca volt, szemei pirosak voltak a sírástól, ebből is lehetett látni, hogy mennyire szereti Nessit. És ez persze fordítva is így van. Megérdemelnék, hogy végre gond nélkül menyjen náluk minden, de az élet mindig beavatkozik a dolgaikba. Először Robert, most meg Sophi…bár ezek ketten együtt dolgoztak. Most pedig jött ez a baleset.

- Ben, te meg mit keresel itt ? – kérdeztem az ajtóban álló barátomat. Nem válaszolt csak megtörten bámult maga elé. Nem akartam, hogy kint ácsorogjon ezért behívtam a házba. Még szerencse, hogy Andreáék már alszanak.

- Nem halhat meg – bökte ki végül.

- Ben, Vanessa erős lány. Túl fogja élni, minden rendben lesz, meglátod – próbáltam megnyugtatni. – Mit mondtak az orvosok? – kérdeztem

- Azt…azt mondták, hogy kómában van…és hogy bármikor… - nem bírta befejezni a mondat végét. De magamtól is rájöttem, hogy mi hiányzik a végéről. De ez nem történhet meg.

- Nem lesz semmi – kezdtem el mondani, de Ben közbeszólt.

- Ezt te sem hiszed el….már most nagy gond van Semir. Meg kell találnom azt a mocsok Robertet azonnal. – mondta dühösen – De ehhez a segítségedre van szükségem – folytatta

- Mi a fenét tervezel Ben ? – kérdeztem

- Tudom, hogy hol van. A külvárosban van egy elhagyatott raktárhelyiség…ami az ő cégéhez tartozott, biztosan ott bujkál a féreg.  – válaszolta. De még mielőtt bármit mondhattam volna elkezdett húzni maga után a kocsihoz.

- Ben megőrültél,mit akarsz csinálni ? – kérdeztem újból

- Kinyírom ezt a mocskot érted? Kinyírom – válaszolt. Ajaj ennek, nem lesz jó vége, de ahogy ismerem Bent, nem fogom tudni megállítani.

Elindultunk a külváros felé. Kezdett nagyon rossz érzésem lenni… Tudom, hogy Robert nem adja magát könnyen ezért még jobban féltem.

A fél órás utat tízpercesre rövidítettük. Ben legalább kétszázzal száguldozott egész végig.

- Oké, én bemegyek…te maradj itt hátha megszökik kell valaki, aki elkapja ha nekem nem is sikerülne. – adta ki az utasítást.

- Ben légy nagyon óvatos, ez az ember mindenre képes te is tudod. – nem szólt semmi csak be viharzott az épületbe. Nem szeretnék abba belegondolni, hogy még egy kollégámat elveszíthetem. Sőt kettőt is…

Már vagy fél órája üldögéltem a kocsiban, már majd szétvetett az ideg.

- Na jó én nem várok tovább – mondtam magamba, és elindultam befelé én is. Már az ajtónál voltam, mikor hirtelen mindent sötétben láttam…

- Gerkchan, ébredjen – ütögette meg valaki az arcomat. Lassan nyitottam ki a szemeimet és a főnököt pillantottam meg magam fölött. Kétségbeesetten nézett rám, nem tudtam, hogy mi történt. Csak annyira emlékszem, hogy be akartam menni az ajtón, semmi többre.

- Mi történt főnök? – kérdeztem tőle. Pár perc hezitálás után megszólalt.

- Felrobbant az épület – hajtotta le a fejét. Én kérdően néztem rá, mire ő folytatta a mondandóját.

- A tűzszerészek szerint két ember tartózkodott bent…és egyikük sem élte túl a történteket. – mondta közben pedig a vállamra tette a kezét nyugtatás képpen. Én csak próbáltam feldolgozni az előbb hallottakat…de nem sikerült.

- Ez mit jelentsen főnök? Ugye… nem azt, hogy Ben nem élte túl? – kérdeztem idegesen és azonnal felkeltem a hordágyról.

- Sajnálom – sütötte le a szemeit, és pár könnycsepp csurgott le az arcáról.

- Na, nem, ezt nem hiszem el… - kiáltottam – Most azonnal bemegyek és kihozom őt, nem halt meg ez biztosan csak valami tréfa, hiszen ő nem halhatott meg – tört el a mécses nálam is.

Ahogyan később megtudtam, nem találták meg a holttesteket, a tűzszerészek és a mentősök szerint elégtek bent az épületbe. Viszont Ben óráját megtalálták és egy félig megégett képet is, amin Nessivel van. A kép láttán még rosszabbul éreztem magam. Már három társamat elveszítettem, és most Bent is. Nem. Hiszem. El.

- Értesítenie kell Emilyt – jött oda hozzám a főnök. Szegény lány teljesen padlóra fog kerülni, de még Nessi ha felépül. Bele se merek gondolni. A főnök utasítására csak bólintottam és elindultam a kocsihoz. Ben kocsijához.

- Erősnek kell maradnod Semir, erősnek kell lenned. – mondogattam magamnak útközbe.

- A fenébe az erővel, elveszítettem a legjobb barátomat – akadtam ki végül. És félre kellett állnom az

autóval, mert nekimentem volna valaminek. Kiszálltam egy percre és csak gondolkodtam a régi időkön, mikor még minden simán ment...

- A francba Ben miért kellett itt hagynod? Mondd miért? – ordibáltam, és vártam, hogy Ben előjöjjön és közölje, hogy ez az egész csak valami hülyeség volt és kutya baja sincs, de a lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem fog előfordulni. Többé nem láthatom.

Lassan visszaültem a kocsiba és elindultam a kórházba. Hamar odaértem, benyitottam a kórterembe, ahol Emily Vanessa ágyánál elszundikált egy kicsit.

- Emily, Emily ébredj fel – szólongattam, mire felkapta a fejét.

- Mi? Mi történt? –kapta fel egyből a fejét

- Emily…én annyira sajnálom – hajtottam le a fejem.

- Mi a gond Semir? Megijesztesz, mondj már valamit – kezdett el hangosabban beszélni.

- Ben … szóval a testvéred meghalt – mondtam ki a szavakat, és a lányra néztem, aki csak üres tekintettel nézett maga elé.

- NEM, BEN NEM HALHATOTT MEG – kelt fel hirtelen az ágyban fekvő Vanessa.