2.évad - 4.rész - What happened?

Sziasztok, hát elképesztően röstellem azt a rengeteg késést, de azért remélem még mindig akad pár olvasóm! :) Próbáltam egy izgalmas fordulatos részt összehozni, hogy sikerült e? Azt döntsétek el Ti! :)

Vanessa szemszöge

Kérem kapcsolják be a biztonsági öveiket, hamarosan megérkezünk Los Angelesbe – hangozott el a már idegesítően gépies hang nekem pedig egyre nagyobb gombóc nőtt a torkomban, és nem nem a repülés, vagy a landolást végett, hanem a hazatérés végett. Hiszen nem kis idő telt el azóta a nap óta, és valahogyan muszáj lesz visszarázódnom a régi életembe, bár nem lesz könnyű, mivel akárhogyan is nézzük megváltoztam, nincs már köztünk a régi Vanessa, már azon a napon meghalt, mikor Ben. Attól a naptól kezdve minden megváltozott.

- Ő a barátod? – hangzott el a kérdés a mellettem ülő fiú szájából. Ránéztem a kezemben lévő képre, és akaratlanul is de elmosolyodtam. Miért éreztem úgy, hogy Marcell olyan más? Valami volt benne, úgy éreztem mintha ismerném. Sőt néha azok az idegesítő beszólások is, mintha már átéltem volna. Bevallom sokszor Benre emlékeztet, de ez marhaság őt nem pótolhatja senki sem. Talán csak a személyiségük, ami egy kicsit hasonlíthat.

- Már nem – vettem fel ismét a rideg álcát, és visszahelyeztem a képet a pénztárcámba.

- Hát pedig összeilletettek.                         

- Ez már a múlt – válaszoltam, és eközben elkezdett landolni a gép is. Pár perc elteltével megérkeztünk a Los Angelesi repülőtérre. Azonnal megrohamoztam a csomagjaimat és el is indultam kifelé, hogy taxit fogjak. Persze kifelé egy nem kívánt személybe ütköztem bele, Marcell személyében. Könyörgöm remélem csak elbúcsúzni jött ide már megint. Nincs kedvem barátkozni, kedveskedni, de legfőképpen nincs kedvem közel kerülni valakihez. Az eddigi tapasztalataim során jobban teszem, ha inkább magányos farkas maradok, vagy maximum a rumosüveggel kötök örök barátságot.

- Mit akarsz Marcell? – próbáltam jó képet vágni a dolgokhoz. Igazából nem érdemelte meg azt, hogy így bánjak vele csupán tényleg nem szeretnék semmiféle barátságot kötni.

- Gondoltam mehetnénk egy taxival úgy olcsóbb lenne – vigyorgott rám zavartan.

- Te normális vagy? Nem veszed észre, hogy mióta találkoztunk azóta próbállak lerázni? Komolyan, ennyire szarul csinálom vagy micsoda? Értsd meg Marcell…te rendes srác vagy meg minden, de hagyj békén kérlek. Keress magadnak valami csajt, és legyetek boldogok, de kérlek ne rajtam élősködj folyton. Na puszika. – Ezzel fogtam magam és ott hagytam őt,de egy pillanatra még visszanéztem a még mindig tátott szájjal bámuló srácra. Most már remélem megértette, hogy mi a szitu, és leszáll rólam egy életre.

Teljesen nyugodtan haladtam tovább kifelé egy csepp bűntudat nélkül. A parkolóban sikeresen fogtam egy taxit és egyenlőre nem haza, hanem az egyik hotelbe kértem a fuvart. Nem vagyok még arra felkészülve, hogy hazaköltözzek. Egyenlőre jó lesz így.

Körülbelül fél óra elteltével már a hotelben is voltam. Lefoglaltam egy lakosztályt egyenlőre egy hétre, de lehet tovább maradok. Sikeresen kipakoltam a dolgaimat és ledőltem egy picit. Gondolkodnom kellett a múlton, a jelenen és legfőképpen a jövőn, azon, hogy mi lesz ezek után. Hogyan tovább? Hazajöttem mégsem változott meg semmi sem. Ugyanaz, mintha el sem mentem volna. Az emlékek nem változtak meg, és a legszomorúbb az, hogy félek attól, hogy bárkit is elveszíthetek újra. Ezek után már nem tudnám elviselni. A nagy gondolkodások közepette egyszer csak elaludtam, pár órával később a gyomrom korgása ébresztett fel. Igen, már vagy két napja alig ettem normális kaját, ideje lenne ennem valami finomat.

Felragasztottam magamra a tipikus áll vigyort és elindultam lefelé. Beléptem az étterem ajtaján és nagy meglepetésemre egy ismerős arcot pillantottam meg. Gyorsan elfordultam még mielőtt észrevett volna, nem volt kedvem a sajnálkozását, na meg persze a lecseszését sem hallgatni. Talán Ő az az egyik ember akinek a társaságára most a legkevésbé vágyom, és  ez cseppet sem az Ő hibája, csakis az enyém. Még nem vagyok arra felkészülve sem lelkileg, sem pedig fizikailag, hogy közeli ismerősökkel szóváltásba bonyolódjak. Semir pedig tudom, hogy milyen egyből elkezdett volna nekem prédikálni erről meg arról, ja és a sajnálkozásból sem kérek, eleget kaptam belőle egy életre. Igy hát, felhagytam azzal, hogy finom ebédet eszek, inkább felmentem a szobámba és rendeltem egy pizzát. Közben pedig tárcsáztam Matt telefonszámát. Két csöngés után fel is vette.

- Igen? – szólt bele

- Őő..Szia Matt én vagyok az – köszöntem

- Nessi, na mesélj mi újság? – kérdezte jókedvűen

- Matt, hiba volt visszajönnöm, én, én erre még nem álok készen

- Figyelj Ness, tudom, hogy nehéz, de nem bujkálhatsz örökké, nem lehet…

- Tudom, és igazad van, de nem megy, nem tudok csak úgy a szemükbe nézni….még nem

- Túl kell tenned magad a múlt történtein, nem a te hibád, nem kell életed végéig szenvedned evégett, nem tehetsz róla. – szavai hallatán könnybe lábadtak a szemeim.

- Kérlek, csak annyit szeretnék, hogy ne szólj nekik, hogy itt vagyok, még ne – evvel befejeztem a beszélgetést és lenyomtam a kagylót.

Elgondolkodtam….valóban le kell zárnom a múltat, el kell felejtenem a történteket, mindent, minden jó és rossz pillanatot, mindent ami hozzá kötött, és a legfontosabb…el kell felejtenem Bent. Viszont ez máshogy nem fog menni csak ha egy teljesen új életet kezdek, és nem nem fogok újra elmenni innen, hiszen akárhogy is nézem itt kell szembenéznem mindennel, ha elmenekülök avval nem oldok meg semmit sem. De le szeretném zárni az életemnek ezt a szakaszát, és ez úgy lesz a legjobb ha az itteni barátaim, rokonaim, és senki sem tudja meg hogy visszajöttem. Tudom, hogy ez hosszútávon  lesz megoldani, de később legalább már gyógyultak lesznek a most még majdnem friss sebek, és talán könnyebb lesz emlékezni a régi elveszett időkre. Mindenre és mindenkire, ami a Los Angelesi rendőrséghez kötött.

 kb. fél év múlva…november 1.

- Jó napot kívánok, mit parancsol? – kérdeztem a már jól betanult kérdésemet a kávézóba betévedt vendégtől. Közel fél év eltelt már a visszaérkezésem óta. Már találtam egy állandó munkahelyet is és az új élet projectem is egészen jól alakul, hiszen a régi életemből senki sem bukkant fel. Elköltöztem LA másik felére és egy egészen jól menő kis kávézóban kaptam munkát. Nem panaszkodhatom, hiszen másnak még ennyi sem adatik meg. Új barátokat szereztem, és egy teljesen új Nessi születetett, nem olyan, mint a párizsi énem volt. Matt tudatta velem, hogy a drogokkal és az alkohollal csak tönkretenném magam, és igaza is volt…így sokkal jobban érzem magam. Felszabadult vagyok, és egyszerűbb minden. De a felejtés nem könnyű nem telik el úgy nap, hogy ne gondolják Rá, hiszen az embernek nehéz elveszíteni a szerelmét, de talán feldolgozni, hogy többet nem is láthassa még annál is nehezebb… A gondolatmentemből az egyik vendég ugrasztott ki, meglehetősen ismerős volt a hangja.

- Jó napot, egy hosszú kávét kérek feketén, két cukorral – adta le a rendelését. Szorgosan leírtam a rendelést, és illedelmesen megkérdeztem tőle, hogy parancsol e még valamit ezen kívül. Ekkor néztem az arcára, és rájöttem, hogy ki is ő.

- Marcell? – kérdeztem.

- Nessi,nem is tudtam, hogy te itt dolgozol – lepődött meg. Furán éreztem magam a közelébe, de magam sem tudom, hogy miért, hiszen nem is ismerem.

- Figyelj, tartozom egy bocsánatkéréssel. Oktalanul viselkedtem veled olyan csúnyán, mentségemre legyen, hogy akkor teljesen ki voltam fordulva magamból. Szóval nincs harag? – nyújtottam oda a kezem, hogy fogadja el bocsánatkérésem.

- Nincs harag – mosolygott. Elmélyültem néztem a szemeibe, olyan érdekes volt, valahogy emlékeztet valakire. Körülbelül öt percig foghattam a kezét, mire kezdte magát feltűnően furcsán érezni, de fel sem tűnt ez az egész.

- Őő..szóval mi járatban vagy itt? – kérdeztem zavartan

- Kávét inni jöttem – válaszolt nevetve

- Jaj,hát persze, hisz ez egy kávézó – próbáltam kijátszani zavarodottságomat, amit fura módon Marcell okozott, pedig eddig Benen kívül senkinek sem sikerült ilyet kihozni belőlem. – Na máris hozom – nevettem, és siettem elkészíteni a rendelést. További beszélgetésre nem került sor, mivel eléggé sok vendég jött, így a munka is több lett, Így hát lassacskán eltelt a délután, záráskor pedig már teljesen sötét volt. Nem laktam messze otthonról, így általában gyalog jöttem a munkahelyemre, ma mégis úgy döntöttem, hogy még meglátogatok valakit. Mégpedig egy olyan embert, aki a múltamhoz tartozik.

Húsz perc alatt sikeresen az úti célom végére értem, kiszálltam a kocsiból és egy szál vörös rózsával a kezembe elindultam felé. A gyomromban még most is pillangók éledtek fel, pedig tudtam, tudtam, hogy nem vár rám, nem fog rám mosolyogva visszanézni, nem fogom érezni csókjainak édes ízét egyszerűen vége, elmúlt, én pedig mégsem tudom ezt elfogadni akármennyire is szeretném nem megy, ez a seb sosem fog begyógyulni, örökre heges marad.

-  Hát szia szerelmem, nagyon régen nem találkoztunk már. – kezdtem bele mondandómba, és bíztam abban, hogy a szelleme most is itt van velem, és végig hallani fogja amit mondok neki. – Először is, nagyon hiányzol. Másodszor pedig, rettenetesen hiányzol. Tudod mindenki azt mondja, hogy ez idővel könnyebb lesz, nos nálam ez csak nehezebb napról napra. Hiszen te adtál nekem erőt minden egyes nap, míg velem voltál, de most úgy érzem kezdek lemerülni. Kifogyóban vannak a tartalék forrásaim, és már nem megy a búcsúzkodás többé. Üres nélküled minden, a szürke hétköznapok még szürkébbé válnak és semmi értelme sincs semminek sem. Néha azt képzelem, hogy itt vagy, hogy nem mentél el csak egy hosszú és nagyon messzi kiránduláson vagy, de egyszer majd visszatérsz ide, és kopogtatni fogsz az ajtómon, én pedig epekedve fogok rád várni. Rád, aki felforgatta és egyben megváltoztatta az életem. Most biztosan odafentről figyelsz rám anyával együtt, mond meg neki, hogy szeretem és, hogy nagyon hiányzik ő is. Most viszont ideje lenne hazamennem. Hamarosan újra meglátogatlak édesem. – könnyekkel áztatott arccal letettem a rózsát a sírkőre és továbbhaladtam. Az egyre jobban felkerekedő szél simogatta az arcomat, közben pedig úgy éreztem, mintha figyelne valaki. Egészen hátborzongató volt. A léptek egyre gyorsabbá váltak, ahogyan az enyémek is. Már – már futottam a lehetséges üldözőm elől. Féltem attól ki lehet és mit akarhat tőlem,hiába voltam rendőr már nem tudnák ugyanúgy szembenézni valakivel, esetleg egy gyilkossal. Már majdnem kiértem a temető kapuján, mikor elbotlottam az egyik kisebb gödörbe, nekiestem a kapunak, és elég erősen beütöttem a fejem. Éreztem, ahogyan a forró vércseppek végigfolynak az aarcomon, de talán most ez volt a legkisebb gondom, hiszen amint feleszméltem egy idegen fickó ált felettem.

- Heló cica, régen találkoztunk – hangja felismerhetetlenül el volt torzulva, szinte csak hörgött, az arcán pedig egy védőmaszkot viselt. A félelem kezdett egyre jobban eluralkodni rajtam, amint kezeivel felém közelített. A körülöttem lévő sötétség ellenére észrevettem a kezén elhelyezkedő égési sebeket, amik talán sosem voltak rendesen kikezelve orvos által. Megfogta a karomat és egyenesen maga felé húzott.

- Mit akar tőlem? – próbáltam higgadtan megkérdezni.

- Hogy mit akarok? Téged, tönkretetted az életemet te ringyó – válaszolt, és egy fegyvert emelt a fejemhez.

- Álljon le kérem, összetéveszt valakivel – könyörögtem

- Á, szóval nem ismersz fel – nevetett, de ekkor még valaki megjelent a helyszínen, és már csak arra emlékszem, hogy felkapott a földről, és a karjaiba vett.

Útközben az autó rázkódása végett felébredtem, de a fejem még mindig szörnyen sajogott.

- Ki maga? Hová visz engem? – kérdeztem erőtlenül. – Mondtam már, hogy összetévesztett valakivel – győzködtem az igazamról, de nem válaszolt csak ment tovább.

- Kérem, engedjen el – folytattam, de még mindig semmi. Megelégeltem, hogy könyörögnöm kell, így közelebb mentem hozzá, hogy szemügyre vegyem kivel is van dolgom. Előre pillantottam az autó vezetőjére, és teljesen lesokkolva jöttem rá, hogy ki is az igazi elrablóm.

- Ben? Komolyan te vagy az? – kérdeztem döbbenten, és az erő hiány végett visszaestem a hátsó ülésre. Lábaim remegni kezdtek, akárcsak a kocsonya, és nem hittem a szememnek. Most vagy álmodom, vagy teljesen meghibbantam ez…ez nem történhet meg. Nem válaszolt, csak félrehúzódott le az útról, majd kiszállt. Követtem őt, kipattantam az autóból és felé közelítettem. Lassan megfogtam a vállát és magam felé fordítottam. Valóban Ő volt az. A szerelmem itt állt előttem teljes életnagyságban.