22. rész - Angel

Hali! Hát itt a 22. rész, nem sokára évadzáró még egy vagy két rész, és még tartogatok meglepiket. Viszont megkérnék minden kedved olvasót hogy véleményeket hagyjon maga után, mert ez a rész egy kicsit más lett és kiváncsi vagyok a véleményetekre. Köszönöm
Viki :) 

A látványtól még a szavam is elakadt, hiszen ez a nő nem más, mint SOPHI.

Ez nem lehet, egész végig itt volt direkt is, figyelt minket és várta a megfelelő alkalmat hogy mikor csaphat le. Biztos vagyok benne hogy ez az egész terhesség dolog is csak kitaláció volt. Ez az egész csak egy kibaszott összeesküvés és én ezt nem vettem észre. Le merem fogadni hogy Roberttel játszik össze a ribanc. Vagy akkor mégis miért jött volna pont ide, Robertnek pedig kellett egy ember, aki mindig informálja őt Nessiről.

Mérgemben a falhoz vágtam az asztalon elhelyezett kávés bögrét, ami apró kis darabokra törött. A benne maradt kávécseppek pedig egymást megelőzve folytak le a hófehér falon. Semir próbált megnyugtatni, láttam rajta, hogy nem érti, hogy mekkora baj van most. Ha tudná, biztosan nem lenne ennyire nyugodt…

Hirtelen eszembe jutott valami, ha ők Nessit akarják, akkor csak a megfelelő pillanatra kell várniuk, mikor egyedül van… és most egyedül van.

- Semir, azonnal Vanessához kell mennünk, óriási veszélyben lehet. – mondtam neki dühösen

- Vanessa, mégis miért? – kérdezte

- Hát nem érted? Sophi csak azért volt itt mert Robert felbérelte, legalábbis ha ez így van akkor Ness életveszélyben van.

- Ó a francba. Mire vársz még? Induljunk! – rántott magával.

Útközben legalább ötvenszer hívtam őt, de egyszer sem vette fel és ez nem rá vall. Csak remélni merem, hogy még nincs késő…

Ahogy a házhoz érkeztünk egyből kiugrottam az autóból, benyitottam, az egész házban égett a villany és minden össze- vissza volt dobálva, Nessinek viszont nyoma sem volt… Benyitottam a fürdőszobába, ahol megpillantottam a tükrön lévő feliratot. Szóval igaz, lecsaptak… tényleg lecsaptak…

Vanessa szemszöge

Szörnyű fejfájással keltem fel, körbenéztem és meggyőződtem arról hogy egy autó hátuljában vagyok. Kinéztem az ablakon, az egyik autópályán haladtunk. A fejemben lévő erős lüktetés viszont még mindig nem csillapodott, sőt csak erősebb lett. Nem tudtam másra gondolni, csak Benre és arra a kis időre amit nyugodtan együtt tölthettünk, csak ez tartotta bennem a lelket. És rájöttem arra, hogy még nem, még nem vagyok kész meghalni, most hogy végre boldog lehetek, ezt nem teheti tönkre senki és semmi. Szóval megfogadtam magamnak hogy bármi is fog most történni erős maradok és megpróbálok elmenekülni…

Igy hát kaptam az alkalmon és felkaptam egy nehéz vas darabot, ami mellém volt dobva és lassan a sofőr felé indultam vele. 

- Megállni, most! – utasítottam

- Na nehogy azt hitt, hogy majd pont neked fogok engedelmeskedni… - válaszolt. Ismerős volt a hangja…

- Na ne, hiszen te.. te Sophi vagy. Tudtam hogy csak egy kétszínű kis ribanc vagy, az elejétől kezdve tudtam…

- Okos kislány, de azt hittem hamarabb le esik. Na de ülj csak le szépen Robert már vár minket.

- Miért, miért csinálod ezt? – kérdeztem, úgy mint aki nagyon meg van ijedve, de csak vártam az alkalomra hogy a fegyverét elvihessem.

- Ezért fizetnek drága… ja és mert nem bírom a képed. Még valami?

- Igen, ez… - válaszként lőttem egyet a bal kezébe, amitől fájdalmasan felkiáltott…kezéből pedig csepegni kezdett a vér.

- Te kis szajha ezt még megbánod… - próbálta elvenni a fegyvert. De ebben a pár pillanatban, míg dulakodtunk nem figyelt az útra, és nem vette észre hogy előttünk éppen útlezárás van egy építkezés végett. Egyszerre kaptuk az útra a fejünket, még próbáltam menteni a menthetőt, de a fegyver elsült és eltalálta a fékvezetéket…

- Együtt halunk meg… - hallottam Sophi szavait. Utána egy nagy becsapódás és már csak azt láttam hogy lángokban áll az autó, és körülöttünk minden csupa vér. Már nem éreztem semmit, csak vártam… vártam mikor ragad el a halál… Még egy pár percig láttam mi folyik körülöttem, utána már csak a szörnyű sötétség…

- Mi történt? Hol vagyok? – kérdeztem, de nem jött válasz. Körülöttem minden hófehér volt és egyedül voltam, fogalmam sem volt arról hogy hol vagyok… Utolsó emlékem az hogy Sophi el akarja venni a fegyveremet a kocsiban. Fura érzésem volt, olyan  ez az egész mintha nem is én lennék itt, vagy mintha csak lebegnék. Minden olyan könnyű és érzelemmentes. Lehet, hogy álmodom? Fura, mert ilyen élethű álmom még soha nem volt. Magamra néztem és egy hófehér ruha volt rajtam, gyönyörű hófehér ruha. Kiskoromba mindig ilyen ruhát képzeltem el az angyaloknak. Végigsimítottam a kezemmel a puha selymes ruhán és az szépen egyenletesen esett vissza a testemre. Hirtelen köd lett a szobában és megjelent valaki a szoba egyik sarkában. Neki is gyönyörű fehér ruhája volt és hosszú fekete haja akár csak nekem. A köd még eltakarta az arcát, megijedtem mi van, ha bántani akar? Menekülni próbáltam de fogalmam sincs hogy hová, hiszen egyetlen egy ajtót sem láttam sehol, de még ablakot sem. Az árny pedig egyre közelebb jött hozzám.

- Mit akar tőlem? Hagyjon békén. – kiáltottam kétségbeesetten.

- Nem akarlak bántani kicsim. Ne félj. – jött megint közelebb. Nem, az lehetetlen biztosan nem ő az. Egyre közelített felém alakja már kirajzolódott előttem… Döbbenten ismertem őt fel.

- Anya? – szaladtam oda hozzá

- Igen drágám, én vagyok az. – ölelt át

- Annyira hiányoztál. – zokogtam.

- Te is nekem kislányom. De szívem neked még nem kéne itt lenned, ez még túl korai. – mondta, majd lassan eltolt magától.

- Miért, hiszen ez csak egy álom nem? – kérdeztem, de nem válaszolt csak a padlót bámulta. De vajon ha nem álom akkor mi ez? – Anya, kérlek válaszolj, ez csak álom ugye?

- Nem, ez nem álom. Meghaltál kicsim. – sírta el magát. Nem hittem a fülemnek, szóval meghaltam? Ilyen lenne tényleg halottnak lenni? Akkor ezek szerint most  a mennyekben vagyok.

- Micsoda? – kérdeztem halkan – Ez hogy lehet? – pityeregtem

- Baleseted volt. – válaszolt. Hirtelen megfogta a kezem és egy másik helyen termettünk. Egy kórház volt. A folyosón csak úgy nyüzsögtek az emberek, az egyik megindult felém, azt hittem észrevesz, de ehelyett áthatolt a testemen. És az a legrosszabb hogy abszolút nem éreztem őt.

- Szellemek vagyunk ugye? – kérdeztem – Ezek szerint senki nem lát és nem hall minket…

Anya egy kórterembe vezetett be, még mindig elég furcsa volt, hogy nem az ajtón mentünk át hanem a falon keresztül. Viszont döbbenten néztem a kórházi ágyra… Én feküdtem rajta.. bőröm hófehér volt, pár helyen kisebb sebek ´díszítették´, fejemen kötés volt és majdnem mindenhonnan valami csövek lógtak ki. Fejem fölött ott sípolt az a gép, ami a szívverésemet mutatta. De várjunk csak, hiszen ez nem állt le, akkor még élek nem haltam meg.

- De anya,hiszen van szívverésem, életben vagyok. – mondtam neki.  

Anya nem szólt vissza, az ajtó felé nézett, ahol Ben jött be. Odaszaladtam Benhez, hogy átölelhessem, de ehelyett csak áthatoltam rajta és ő nem érzett semmit sem…

Ránéztem és nem a régi Ben nézett vissza rám. Szemei karikásak voltak és vörösek a sírástól. Kezében egy csokor vörös rózsa volt, rögtön kicserélte a vázában lévő virágcsokorral.

- Anya mióta fekszem én korházban? – kérdeztem

- Két hete fekszel itt mesterséges altatásban, de kicsim neked még nem szabad feladnod, azért hoztalak ide hogy lásd még van remény. Még visszatérhetsz.

- És mégis hogyan? Hiszen az orvosok biztosan nem hiába tartanak altatásban, és gondolom tényleg meghaltam, ha már egyszer a túlvilágra is kerültem… - akadtam ki – Már nincs visszaút. – néztem az ágyam mellett ülő szerelmemre. Szemeim könnybe lábadtak a látványtól. Nem akartam, hogy Ben szenvedjen. Mellette akartam lenni, át akartam ölelni hogy tudja hogy én mindig itt leszek bármi is történjen.

Ebben a pillanatban egy orvos jött be a kórterembe. Egy csomó papír volt a kezében és nem vágott valami vidám arcot. Ismerem ezt a nézést ilyenkor közlik a rossz híreket a hozzátartozókkal…

- Van valami új híre doktor úr? – kérdezte Ben

- Sajnálom, de Mrs. Hamilton…

- Mondja már. – kiáltott rá

- Kómába esett. Nincs sok esély rá hogy túlélje a történteket sajnálom. Bármikor beállhat nála a … halál…

Everything is bad...

Halihóó manók! Itt az új rész, sajnálom megint a rengeteg késést, de a suli végett nincs igazán időm írni remélem megértitek,de most a szünetbe aktiválom magam megígérem, hiszen nem sokára lezárul az első évad, és jön a második!!! Van egy pár új ötletem, na de nem húzom tovább az időt. Jó olvasást! Remélem tetszeni fog, és életjeleket kérekszépeeeen!! :) 
                                                                                                                                                                                                     Viki :)

- Ma reggeli rosszulléteimnek oka volt… most biztosan ideges leszel de terhes vagyok Ben és te vagy a gyerek apja. 

Egy pillanatra még a szívverésem is megállt annyira meglepődtem, aztán rájöttem arra hogy ez lehetetlen. Biztosan csak hülyéskedik.

- Ugyan Sophi, ilyen dolgokkal nem illik viccelődni nem gondolod? – kérdeztem nevetve. De egyből lefagyott az arcomról a vigyor mikor belenéztem Sophi könnyes szemeibe.

- Várj, te most tényleg nem vicceltél? – kérdeztem

- Nem, nem vicceltem Ben…terhes vagyok. Hidd el én sem így akartam, nem terveztem még gyereket, de ha egyszer már így alakult nem tehetünk ellene semmit… - válaszolta pityeregve. – Vagy talán te nem szeretnéd megtartani? – kérdezte, és könnyes szemeit rám szegezte.

- Figyelj Sophi, én sem így terveztem hogy ez fog történni, de ha már így alakult vállalom a felelősséget… és próbálok jó apja lenni a gyerekünknek. – válaszoltam. Hihetetlen ez az egész egyszerűen nem bírom felfogni, hiszen én még nem akartam apa lenni. De nem hagyhatom cserben Sophit, ha már egyszer ennyire felelőtlenek voltunk vállalnunk kell a következményeit.

- És mi lesz a barátnőddel? Ha megtudja bizonyára nagyon mérges lesz. – kérdezte Sophi. Igen Nessi teljesen ki fog bukni. Istenem miért ennyire reménytelen ez a helyzet…nem akarom elhagyni Vanessát mert mindennél jobban szeretem, de viszont Sophi mellett kell lennem, hiszen az én gyermekemet várja. Bárcsak visszamehetnék a múltba és az egész Sophival történteket semmisé tenném… de sajnos ez lehetetlen.

- Sophi gondolkodnom kell, hogy mi legyen valami megoldást kell találni. Bár nem hiszem hogy erre van bármilyen megoldás. – válaszoltam.  Ha Sophit választom Ness egy életre meggyűlöl, főleg hogy neki is most nagy szüksége lenne rám, hiszen az az őrült a nyomában van, viszont ha őt választom akkor a gyerekem anyját hagyom cserben, akihez semmilyen érzelem nem fűz.

- Rendben Ben, de hogy bebizonyítsam hogy nem verlek át gyere el velem az ultrahangos vizsgálatra. Reggel 9 kor itt várlak. De most megyek, tudod ez a nap egy kicsit sok volt számomra is, na szia. – köszönt el. Remélem ez az egész csak egy rossz álom amiből nemsokára felébredek. Én szeretem Vanessát és nem szeretném elveszíteni, de így sajnos halálra van ítélve a kapcsolatunk. Vajon tudnám hogy miért történik mindez pont velem?

Lassan visszakullogtam a vizsgálókhoz, közben gondolkodtam… ha minden igaz amit Sophi mondott akkor búcsút mondhatok az eddigi életemnek. Persze akartam én gyereket, csak nem most és nem egy olyan nőtől akire nem tudok barátnőmként tekinteni. De fel nevelem a gyerekemet és nem fogom elhagyni.

Vanessa szemszöge

- Doktor úr mondja már meg az eredményeket és már itt sem vagyok. – szóltam a röntgenfelvételeknél álló orvosnak. Mérges tekintettel nézett rám, komolyan ez a doki olyan mint egy katona. Még legalább tíz percen keresztül bámulta a leleteket, majd végre odajött hozzám.

- Nos kisasszony kisebb agyrázkódást szenvedett, és kisebb zúzódások vannak a karján és a lábán. Belső vérzés szerintem nem fog előfordulni, de azért örülnénk ha bent maradna egy éjszakára megfigyelésre. – mondta az orvos.

- Sajnálom doktor úr, de nem szeretnék bent maradni. Biztos vagyok benne, hogy semmi gond sem lesz, majd otthon pihenek. – válaszoltam.

- Hát nem is tudom, én azt ajánlanám hogy maradjon bent. De ahogyan gondolja, hozom is a papírokat, amiket alá kell írnia, hogy ha saját felelősségére szeretne távozni. Addig nyugodtan kimehet, majd a recepcióra kiviszek mindent.

- Rendben köszönöm.

Kimentem az ajtón és megpillantottam az egyik széken Bent. Úgy tűnt mintha valamin nagyon agyalna, és nem tűnt valami nyugodtnak. Biztosan Roberten gondolkodik… nem kellett volna neki elmondanom, de Semir biztosan beköpött volna neki. Valahogy nincs jó előérzetem megint…és ez nem jó.

- Már végeztél is édes? – kérdezte

- Igen csak kisebb agyrázkódásom van, bent akartak tartani megfigyelésen, de hát pihenni otthon is tudok.

- Bent kellett volna maradnod, és ha valami gond lesz?

- Nyugi, minden a legnagyobb rendben van most már. – válaszoltam

Nem válaszolt rá semmit, csak megszorította a kezemet, majd szorosan magához ölelt. Éreztem heves szívdobogását, és éreztem azt hogy valami nagyon aggasztja őt még mindig.

Lassan elindultunk a kocsihoz, a hazafelé tartó út csendben telt nem nagyon beszélgettük, és bevallom hogy ez is egy kicsit furcsa volt. Ben bekísért a házba, de sajnos nem tudott itt maradni, mivel ma éjjel dolgozik. Kéz a kézben sétáltunk be a sötét házba, azután lepakoltuk a dolgainkat és még egy kicsit ledőltünk a kanapéra.

- Ben olyan furcsa vagy, valami gond van? – kérdeztem halkan

- Nem kicsim semmi baj. – válaszolt és egy mosolyt erőltetett az arcára. Ez nem volt valami meggyőző, de egyenlőre úgy gondolom jobb ha nem kezdem faggatni hogy mi a gond. Biztosan elmondja ha úgy gondolja.

- De most mennem kell, tudod mentem a világot. – nevetett – Pihenj sokat, és ha valami gond van azonnal hívj. Öhmm.. és még valami  itt a fegyvered Krüger odaadta, de remélem nem lesz alkalmad használni. – ölelt át óvatosan. Kikísértem őt a bejáratig, majd egy hosszas búcsúcsók után elhagyta a házat.

Célba vettem a fürdőszobát, másra sem vágytam, mint egy jó kis forró fürdőre. Teliengedtem vízzel a kádat, beletettem egy kicsit a kedvenc dinnyés illatú habfürdőmből és beleereszkedtem a forró vízzel teli kádba.

Azt vettem észre hogy egy kicsit el is szundítottam, már egy kicsit hidegebb volt a víz. Viszont valami zörgést hallottam a nappaliból, biztosan Ben jött vissza, vagy talán… esetleg remélem nem Robert… Gyorsan magam köré tekertem a törölközőmet és halkan kiosontam a szobából.

Még a szívverésem is megállt, mikor egy álarcos embert láttam a házamban. Felkaptam az asztalomon lévő fegyvert, de az álarcos ember okosabb volt…tudta hogy használni akarom majd, és kivette a töltényeket. Hirtelen hátrafordult és rám vigyorgott.

- Heló drágaságom, már vártam a találkozásunkat. Vártam hogy végre megleckéztesselek… Tudod te aztán mindenkinek keresztbe tudod húzni a számításait. Kezdjük az elején ott volt az a tűzeset, azt hittem már ott megdöglesz de sajnos nem így történt, sőt tudod mi a rossz benne hogy jól sült el minden, mert boldog lettél, hát most ennek véget fogunk vetni. Szenvedni fogsz Vanessa Hamilton, szenvedni…- mondta. Meglepődtem először mert ez egy nő volt, viszont láttam rajta hogy tudta mit csináll.  Szemeimbe ismét könnyek gyűltek, fogalmam sem volt hogy mit akar ez a nő tőlem…

- Elég! Mit akar tőlem? – kiabáltam rá

- Időben mindent megtudsz, de előbb öltözz át. Nesze itt a ruháid. – dobta felém a ruhadarabokat. Menj a fürdőbe és ne feledd semmi próbálkozás, mert különben a barátot issza meg a levét. – kiáltott utánam.

Muszáj volt valahogyan üzennem Bennek, kitudja mi fog most velem történni, de csak a párás tükörre tudtam ráfirkantani annyit hogy S.O.S. Amint kiléptem a fürdőből ismerős arc tárult elém, hát persze miért is ne lenne itt még az én drága ex barátom Robert is…

- Örülök a viszontlátásnak, bár annak már kevésbé hogy eljárt a kis pofikád. – gúnyolódott. – Nagyon - nagyon rossz kislány vagy Nessi, ezért meg kell hogy büntesselek... – emelte fel a fejem, úgy hogy épp a szemébe tudtam nézni.

- Vidd el innen. – kiáltott a másik embernek. Engedelmeskedett neki azonnal hátraszorította a kezeimet, és kicipelt a fekete furgonjához, kinyitotta a csomagtartót és míg a kötelekkel szórakozott jó esélyt láttam a szökésre. De sajnos ő gyorsabb volt, mint én és már csak a sötétséget láttam magam körül.

Ben szemszöge

- Elkell neki mondanom Semir én így nem tudok nyugodtan itt maradni, láttam hogy mennyire bántja őt hogy nem mondtam el neki, de attól félek hogy ettől meg biztosan teljesen padlóra fog kerülni. – panaszkodtam Semirnek.

- Hát barátom ezt jól elintézted, nem ismered azt a szót hogy védekezés? Na jó a viccet félretéve biztosan, mondom biztosan ki fog akadni ha elmondod neki, szerintem várnod kellene holnapig és ha meglesz az eredmény elmondasz neki mindent, akár milyen nehéz is lesz.  – válaszolt.

- Egy idióta vagyok. - mondtam

- Igen az vagy.

- Hát köszönöm az őszinteséget. Te mit tennél a helyembe Semir? Ez annyira lehetetlen helyzet… - kérdeztem. De ő csak meredt szemekkel bámult a számítógép képernyőjét.

- Hahó mi a baj szellemet láttál? – kérdeztem

- Ez sokkal rosszabb, mintha egy szellem lenne, ez maga a katasztrófa.

- Mégis mi történt? – kérdeztem idegesen

- Tudod elküldték a körözött bűnözők listáját, mert kell az egyik ügy megoldásához. Tudod ki az a Miranda Black? – kérdezte

- Nem, miért kéne tudnom?

- Ez a nő egy bérgyilkos. És vajon hogy néz ki? Gyere ide nézd csak meg a saját szemeddel..- mondta idegesen.

A látványtól még a szavam is elakadt, hiszen ez a nő nem más, mint SOPHI.