2015. augusztus 12., szerda

2.évad 6. rész - Találkozások

Sziasztok! Nos meghoztam az új részt, ami elég hosszúra sikeredett. Tény, hogy nem tudom rendszeresen hozni a részeket, mert elég sűrű most az életem és keveset vagyok itthon, de higgyétek el amint időm engedi azonnal írok. Viszont örülnék,persze csak ha még akad egy pár olvasóm az kommentelne, hogy érdekli-e még a blog, vagy sem, mert mindenképp befejezem, de ha senkit sem érdekel akkor csak magamnak írom meg gépben és nem osztom meg, mert felesleges. Szóval kérlek titeket manókák, ha olvassátok és még mindig tetszik amit írok akkor kommenteljetek. Remélem tetszeni fog a rész! Pusziii! :*

ui: Megjelent nemrégen egy másik blogom is,ami szintén Tom Beck fanfiction, esetleg ha olvasná valaki iratkozzatok fel, a prolológus már fentvan várom hozzá a véleményket!
A blogot itt megtaláljátok! 

- Ben? Komolyan te vagy az? – kérdeztem döbbenten, és az erő hiány végett visszaestem a hátsó ülésre. Lábaim remegni kezdtek, akárcsak a kocsonya, és nem hittem a szememnek. Most vagy álmodom, vagy teljesen meghibbantam ez…ez nem történhet meg. Nem válaszolt, csak félrehúzódott le az útról, majd kiszállt. Követtem őt, kipattantam az autóból és felé közelítettem. Lassan megfogtam a vállát és magam felé fordítottam. Valóban Ő volt az. A szerelmem itt állt előttem teljes életnagyságban. 
- Ez, hogy lehet? Ben ? Most álmodom, vagy komolyan itt vagy? – ezer meg ezer kérdés röppent fel bennem hirtelen, és azt sem tudtam hova kapjak, hisz annyi ideje annak, hogy „meghalt” most mégis szemtől szemben állunk újra, de úgy látom csak az én részemről ilyen nagy az öröm. Ő valahogyan idegesnek és zavarodottnak tűnik. Közben az én szívem úgy ver, mintha rockzenét dobolnának el rajta , vagy mintha egy halottat látnák. Várjunk csak…hiszen valójában egy hallottnak hitt ember áll előttem…
- Nessi – jött oda hozzám és az egyre csak kicsorduló könnycseppeimet törölgette. – Ne tudd mióta várok erre a pillanatra, milyen hosszú ideje várom azt,hogy újra a karjaim között tudhassalak, hogy mióta meg akarlak csókolni, vagy csak nézni ahogyan békésen alszol,hallani ahogyan nevetsz  vagy a nevedet kimondani annyiszor, hogy már az agyadra menjen, ne tudd, hogy mióta vártam már erre.
- Akkor hát mire vársz Ben? Hiszen újra itt vagyunk, csak mi ketten. Nem engedlek el többé, nem mehetsz el. – közelítettem felé, de valami furcsa érzés fogott meg.
- Nagyon régóta várok, erre Ness, mert szeretlek és rettentően hiányzol…de nem lehet. Ben meghalt és halottnak is kell maradnia és ez az egész találkozás csupán egy álom marad számodra csupán csak egy álom… - nézett le maga elé, de nekem fogalmam sincs, hogy mire gondolt, de nem is érdekelt, hiszen ez nem csak egy álom, ez a valóság.
- Ben, ne beszélj hülyeségeket, hiszen itt….- nem tudtam befejezni a mondatom, mert hirtelen puha ajkak érintették az enyémet. Nyelveink lassú táncot jártak egymással, a pillangók pedig újra feléledtek a gyomromban. Ha lehetett volna akkor egy kívánságom az lett volna, hogy ez a pillanat örökké tartson, hiszen minden olyan nyugodtnak tűnt. Viszont egyszer csak egy apró szúrást éreztem a nyakam jobb oldalán és csak úgy hirtelen sötétségbe borult a világ körülöttem.
A nap sugarainak lágy simogatását éreztem az arcomon és jóízűen fel is ébredtem rá. Kikeltem a meleg ágyamból és a fürdőszoba felé vettem az irányt, eldöntöttem, hogy veszek egy jó meleg fürdőt. Folyatni kezdtem a kádba a meleg vizet és a kedvenc epres habfürdőmből egy tetőnyit öntöttem a már gőzölgő vízbe. Utána letörölgettem a párás tükröt és farkasszemet néztem magammal. Szörnyen néztem ki. Kócos haj, elkenődött smink, akárcsak egy boszorkány. De mégis valahogy ez a reggel mintha más lett volna. De miért? Feltűztem egy laza kontyba a hajamat és beledőltem a meleg, habos vízbe. Átgondoltam a tegnapi napomat. Emlékszem, hogy kimentem a temetőbe munka után, de utána? Mi történt utána? Nem mentek bulizni, és másnapos sem lehet meg hát ad egy azt megérezném ha másnapos vagyok ad kettő csak emlékeznék arra ha inni kezdenék. Szóval valami történt, de mégis akkor, hogy kerülhettem haza a saját ágyamba, ez mindenképp érdekes.
Olyan az elmém, mintha egy átbulizott éjszakán lennék túl, viszont a testem nem úgy érzi magát. Erősen próbáltam visszaemlékezni a történtekre, de mindig csak egy férfi kép ugrik be, de az arcát nem látom, csak azt, hogy állunk a kocsija előtt és csak nézünk ártatlanul egymás szemébe, akárcsak két szerelemre éhes kamasz. Furcsa, mert ahogyan erre gondoltam a pillangók a gyomromban megint röpdösni kezdtek, mintha tényleg ez történt volna, vagy csak egy álom volt? De a legfontosabb ki válthat ki belőlem hasonló, sőt ugyanolyan érzéseket, mint amit Ben váltott ki belőlem? Nem emlékszem arra, hogy az utóbbi időbe szerelmes lettem volna. Ám ekkor valami eszembe jutott … mégpedig nem más, mint a titokzatos fiú arca. Ekkor jöttem rá, hogy nem véletlenül röpködtek a pillangóim, hiszen Ben állt velem szemben. Az Ő szemébe néztem, és az Ő ajkait kóstolgattam az éjjel.
Szívem hevesebben dobogott, mint eddig barmikor is. Meg kell őt találnom tudom, hogy Ő volt az.
- Vanessa, itt vagy? – hallottam a hangos kiáltást, de már nem volt időm válaszolni, mert a fürdőszobaajtóm egyszer csak eltűnt.
- Jézusom, mi a fene folyik itt? – pattantam ki a kádból és nagy meglepetésemre Marcell állt velem szembe, én pedig évakosztümbe álltam előtte. Kicsit sem volt cikis helyzet az biztos. Gyorsan fogtam a törölközőmet és magam köré csavartam.
- Az ajtóm Marcell, a fürdőszobaajtóm – kiáltottam rá.
- Bocsi, csak azt hittem, hogy valami történt veled – kért bocsánatot, de közben végig a szemeivel méregetett.
- Egyáltalán mi a francot keresel te itt, ha szabad érdeklődöm? – kérdeztem.
- Tudod tegnap este rosszul lettél a munkahelyeden és mivel épp ott voltam, hazahoztalak, a főnököd mondta meg a címedet – Hogy micsoda?
- Ez nem lehet Marcell, hiszen még arra is tisztán emlékszem, hogy kimentem a temetőbe – hitetlenkedtem.
- Igen, oda készültél, de indulás előtt össze estél az öltöződbe. Bevittelek a korházba, de ott azt mondták, hogy ez csak a munkahelyi hajtás végett van és hazaengedtek, bár szerintem jobb lett volna ha bent tartanak megfigyelésre, hisz nem esik össze csak úgy egy fiatal lány. Ezért gondoltam , hogy inkább itt maradok veled.
- Szóval akkor csak egy álom volt…- hajtottam le szomorúan a fejem és a vízcseppekkel teli csempét kezdtem tanulmányozni.
- Mégis milyen álomról beszélsz Ness? – kérdezte. Hangjától valahogyan a hideg futkosott a hátamon. El szerettem mondani neki, hogy mi bánt, de féltem … féltem attól, hogy újra végig kelljen gondolnom a történteket, féltem attól, hogy újra összeomlok, de legfőképp attól féltem, hogy megszeretek valakit, úgy mint őt is. Egyfolytában ez a gondolat járkált a fejembe:” Vajon mit gondolna rólam, ha mással élném le az életem? Az vajon megcsalásnak számít?” – tudom hülyeség, hiszen egy halott embert nem lehet megcsalni, de akkor is Ő még mindig az életem része.
- Mind egy hagyjuk – vontam meg a vállam, de még mindig nem néztem fel rá. – Felöltözöm – kaptam fel a ruháimat a földről és kirontottam a fürdőből magára hagyva Marcellt.
Pár perc alatt tűrhető külsőt varázsoltam magamnak és a konyhába mentem elfogyasztottam a kávémat és bekaptam pár falat pirítóst, amit gondolom Marcell csinált. Apropó Marcell, gondolom már hazament, nem is csodálom nem vagyok valami jó társaság mostanában. Az órámra pillantottam már fél tízet mutatott, ezek szerint még van bő két órám aztán irány a munka. Lehuppantam a tévém elé és valami ócska agyzsibbasztót kezdtem el nézni, mivel más nem nagyon ment. Körülbelül fél óra elteltével csengetett valaki. Gondoltam, hogy Marcell jött vissza, hogy ellenőrizzen, vagy mit csináljon, de tévedtem. Egy levél volt az ajtóm előtt.  Feladó neve és címe nélkül. Felvettem és elkezdtem feltépni a borítékot, nem óvatoskodtam vele, minél hamarabb szerettem volna tudni, hogy mi van benne. Egy  kisebb darab papírt találtam benne.
Az életed veszélyben van!
Ledermedtem, hiszen eléggé furcsa és hátbotzongató helyzet volt , de ki kellett derítenem, hogy ki írhatta ezt. Miért lehetek veszélyben?  Lehet, hogy valami rossz vicc, de a múltamra visszagondolva jobb ha komolyan veszem, hiszen bárki írhatta, bár kétlem, hogy Robert feltámadt a halottaiból.  Viszont ahhoz, hogy kiderítsem el kell mennem valahova, ahová még nem szerettem volna menni egy jó darabig, vagy talán sohasem. Felhívtam a főnökömet és elkértem tőle a mai napomat, még szerencsére, hogy nagyon rendes és simán elengedett.
Összekaptam magam és elindultam a már jól megszokott úton az autópálya-rendőrség irányába. Akárcsak munkába menet, mintha semmi sem változott volna, olyan érzés mintha csak egy hosszú szabadságon lettem volna és minden ugyanott folytatódna ahol abbamaradt. Elmélkedésemből gyorsan feleszméltem, hiszen tudom, hogy ez nem így van hiába is áltatom magam evvel, a múlt nem változik meg. Bő fél óra után meg is érkeztem a rendőrségre. Furcsa érzés fogott el, hiszen csak az én régi parkolóm volt szabad, máshol autók álltak végig. Az érzések csak úgy kavarogtam bennem, eszembe jutott, hogy itt régen az én nevem szerepelt, de most csak egy üres tábla van kint a nevem nélkül, mintha a fejemben cikázó emlékek meg sem történtek volna. Egy darabig még koptattam az ülést a kocsiban, de aztán erőt vettem magamon és kiszálltam. Körbenéztem az udvarban szinte semmi sem változott, az épület is ugyanúgy néz ki, mint két évvel ezelőtt. Hihetetlen, hogy mennyi dolog történt már itt, hogy mennyi emléket, szomorúságot, boldogságot őriznek ezek a fehér falak. Lábaim lassan indultak meg a főbejárat felé. Kissé lehajtottam a fejem, azt gondoltam, hogy így nem ismernek fel olyan hamar, de persze tévedtem. Beléptem az ajtón és már csak egy szűk kis folyosó választott el a főhelyiségtől. Egy pillanatra megálltam a fal mögött, de aztán erőt vettem és egy nagy levegővétellel beléptem a terembe. Teli volt emberekkel, akik vagy a munkájuk végett voltak itt, vagy csak valami elintéznivalójuk volt. Kicsit megkönnyebbültem, hiszen nem azonnal vettek észre, szinte elvegyültem a sok embert közt, akárcsak aki először van itt.
Felmértem a terepet és a helyiség egy kisebb zugára lettem figyelmes. Közelebb indultam, hogy szemügyre vegyem. Mintha csak egy tőrt döftek volna a szívembe. Ott volt kint a közös képünk egy kis asztalkán bekeretezve, körülötte égett egy pár mécses és egy kisebb vázába egy gyönyörű rózsacsokor pihent. Az asztal másik sarkában pedig egy papír lap pihent . Megfordítottam és döbbentem néztem farkasszemet önmagammal. Egy rendőrségi figyelmeztető volt. Eltűntnek nyilvánítottak.
- Hölgyem kérem, először fel kell vennem az adatait – érintette meg valaki a vállam. Egyből rájöttem ki is a hang tulajdonosa. Könnyeimet visszanyelve fordultam a hosszú szőke hajú lány felé. Emily volt az. Arcáról bárki le tudta volna olvasni azt az óriási meglepődöttséget, amit éppen érezhetett. Szinte semmit sem változott, ugyanolyan elbűvölő és gyönyörű lány, mint akit pár éve megismertem. Viszont valamire nem lettem azonnal figyelmes. A gömbölyödő pocakjára. Nem volt szükségünk szavakra, pillanatok alatt ölelésben kötöttünk ki. Nagyon hiányzott már egy baráti ölelés. Miután elengedtük egymást és jól kisírtunk magunkat elkezdődhetett a magyarázkodás ideje, hiszen mindenkinek tartozom annyival, hogy elmondjam mit is csináltam idáig.
-  El sem hiszem, hogy itt vagy Ness…- folytatta volna mondandóját, de valaki a nevét kiabálta, azonnal felismertem a hang tulajdonosát és egyre közeledő lépteket hallottam. Semir volt az. Idegesen keresgélte kolléganőjét, majd végül ránk talált. Ilyedten nézet Emilyre, hiszen még minden úgy nézett rám, akárcsak egy szellemre a szemeit pedig könnycseppek borították. Semir végül felém fordult, amint tudatosította a látottakat egyből magához húzott. Minden egyes találkozás úgy söpört végig rajtam, mintha ezernyi késsel szurkáltak volna, sőt talán még az is kibírhatóbb lett volna. Rettentő bűntudatom volt, ami lassacskán kezdett felemészteni.
- Vanessa mégis hogy gondoltad ezt? – Semir hangjában inkább a megnyugvást, mintsem a haragot véltem felfedni a kérdése mégis szemrehányó volt, amit meg is érdemeltem. Azt is megérdemeltem volna ha rám ordít, hogy mit képzelek, de nem tette… pedig talán az könnyebb lett volna.
- Sajnálom, én annyira sajnálom – törtem meg – El akartam tűnni, meg szerettem volna szabadulni mindentől ami ide kötött és mindenkitől akivel valaha is jóban voltam. Azt hittem könnyebb lesz, egy idegen helyen, egy új élet, új néven. Senki sem ismert, de  a végén már én sem ismertem fel önmagamat…. – húztam el a mondatom végét, valóban így történt minden – Ha aznap nem visznek be a rendőrségre, akkor valószínűleg az alkohol vagy a drog végzett volna velem – sütöttem le a szemeim szégyenembe. Rettentő érzés volt.
- Jézusom Nessi…de hiszen tudtad, hogy mi mindig is kitartottunk volna melletted, ezért nem kellett volna ezt tenned, együtt átvészeltük volna – jött mellém Emily.
- Nem, nem ment volna. Itt minden Rá emlékeztetett és arra, hogy miattam veszett oda aznap éjjel. Csupán felejteni akartam, mindent ami valaha is megtörtént, de úgy  látszik a sors akarta, hogy újra találkozzunk – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Máskor ne csinálj ilyet, mindenki azt hitte, hogy meghaltál. Egyszerűen sehol sem találtunk. Az apád is többször volt bent az elmúlt időszakban, mindig rólad kérdezett, de nem tudtunk neki semmi újjal szolgálni – meglepődtem Semir kijelentésén az apámról, nem gondoltam volna, hogy keresni fog. Egyáltalán azt sem, hogy érdeklem, hiszen eddig sosem keresett, akármennyi időre is mentem el a tudta nélkül.

- Ez érdekes az apám sosem érdeklődik felőlem…- Semir semmit tudóan nézett rám. Karon fogtam kettőjüket és elindultunk a többiek felé. Több újoncot is láttam, de a régi arcok is felbukkantak. Mindenki nagyon kedvesen köszöntött. A rossz érzésem pedig kezdett átalakulni valami másra, egy ismerős érzésre amit már réges régen nem éreztem. Boldog voltam, hiszen hazatértem! 

2015. május 31., vasárnap

2.évad 5.rész - Furcsa reggel

Sziasztok drágák! Nem is tudom hol kezdjem....igazából felesleges magyaráznom a rengeteg kését megint, de rengeteg más dolgom volt. Történt minden jó is és rossz is mostanában és ezek végett nem igazán tudtam folytatni a blogot. De most végre vége mindennek. Leérettségiztem!!!!! Szóval ezt azt jelenti hogy több lesz a szabadidőm és gyakrabban hozom a részeket...Nem tudom, hogy lesz e még olvasóm, de én akkorsem fogom ezt a blogot abbahagyni, mert nagyon a szívemhez nőtt. De azért kérlek titeket ha olvastátok vagy chaten vagy kommentben fejezzétek ki a tetszéseteket illetve a nemtetszéseteket. Persze a feliratkozókat is várom. Köszönöm szépen mindenkinek jó olvasást!!!! 

- Ben? Komolyan te vagy az? – kérdeztem döbbenten, és az erő hiány végett visszaestem a hátsó ülésre. Lábaim remegni kezdtek, akárcsak a kocsonya, és nem hittem a szememnek. Most vagy álmodom, vagy teljesen meghibbantam ez…ez nem történhet meg. Nem válaszolt, csak félrehúzódott le az útról, majd kiszállt. Követtem őt, kipattantam az autóból és felé közelítettem. Lassan megfogtam a vállát és magam felé fordítottam. Valóban Ő volt az. A szerelmem itt állt előttem teljes életnagyságban. 
- Ez, hogy lehet? Ben ? Most álmodom, vagy komolyan itt vagy? – ezer meg ezer kérdés röppent fel bennem hirtelen, és azt sem tudtam hova kapjak, hisz annyi ideje annak, hogy „meghalt” most mégis szemtől szemben állunk újra, de úgy látom csak az én részemről ilyen nagy az öröm. Ő valahogyan idegesnek és zavarodottnak tűnik. Közben az én szívem oly gyorsan dobog mintha egy dobos rock zenét szeretne rajta lejátszani, vagy mintha egy halottat látnák. Várjunk csak…hiszen valójában egy hallottnak hitt ember áll előttem…
- Nessi – jött oda hozzám és az egyre csak kicsorduló könnycseppeimet törölgette. – Ne tudd mióta várok erre a pillanatra, milyen hosszú ideje várom azt,hogy újra a karjaim között tudhassalak, hogy mióta meg akarlak csókolni, vagy csak úgy nézni amit csinálsz, vagy a nevedet kimondani annyiszor, hogy már az agyadra menjen, ne tudd, hogy mióta vártam már erre.
- Akkor hát mire vársz Ben? Hiszen újra itt vagyunk, csak mi ketten – közelítettem felé, de valami furcsa érzés fogott meg.
- Nagyon régóta várok, erre Ness, mert szeretlek és rettentően hiányzol…de nem lehet. Ben meghalt és halottnak is kell maradnia és ez az egész találkozás csupán egy álom marad számodra csupán csak egy álom… - nézett le maga elé, de nekem fogalmam sincs, hogy mire gondolt, de nem is érdekelt, hiszen ez nem csak egy álom, ez a valóság.
- Ben, ne beszélj hülyeségeket, hiszen itt….- nem tudtam befejezni a mondatom, mert hirtelen puha ajkak érintették az enyémet. Nyelveink lassú táncot jártak egymással, a pillangók pedig újra feléledtek a gyomromban. Ha lehetett volna akkor egy kívánságom az lett volna, hogy ez a pillanat örökké tartson, hiszen minden olyan nyugodtnak tűnt. Viszont egyszer csak egy apró szúrást éreztem a nyakam jobb oldalán és csak úgy hirtelen sötétségbe borult a világ körülöttem.
A nap sugarainak lágy simogatását éreztem az arcomon és jóízűen fel is ébredtem rá. Kikeltem a meleg ágyamból és a fürdőszoba felé vettem az irányt, eldöntöttem, hogy veszek egy jó meleg fürdőt. Folyatni kezdtem a kádba a meleg vizet és a kedvenc epres habfürdőmből egy tetőnyit öntöttem a már gőzölgő vízbe. Utána letörölgettem a párás tükröt és farkasszemet néztem magammal. Szörnyen néztem ki. Kócos haj, elkenődött smink, akárcsak egy boszorkány. De mégis valahogy ez a reggel mintha más lett volna. De miért? Feltűztem egy laza kontyba a hajamat és beledőltem a meleg, habos vízbe. Átgondoltam a tegnapi napomat. Emlékszem, hogy kimentem a temetőbe munka után, de utána? Mi történt utána? Nem mentek bulizni, és másnapos sem lehet meg hát ad egy azt megérezném ha másnapos vagyok ad kettő csak emlékeznék arra ha inni kezdenék. Szóval valami történt, de mégis akkor, hogy kerülhettem haza a saját ágyamba, ez mindenképp érdekes.
Olyan az elmém, mintha egy átbulizott éjszakán lennék túl, viszont a testem nem úgy érzi magát. Erősen próbáltam visszaemlékezni a történtekre, de mindig csak egy férfi kép ugrik be, de az arcát nem látom, csak azt, hogy állunk a kocsija előtt és csak nézünk ártatlanul egymás szemébe, akárcsak két szerelemre éhes kamasz. Furcsa, mert ahogyan erre gondolok a pillangók a gyomromban megint röpdösni kezdenek, mintha tényleg ez történt volna, vagy csak egy álom volt? De a legfontosabb ki válthat ki belőlem hasonló, sőt ugyanolyan érzéseket, mint amit Ben váltott ki belőlem? Nem emlékszem arra, hogy az utóbbi időbe szerelmes lettem volna. Ám ekkor valami eszembe jutott … mégpedig nem más, mint a titokzatos fiú arca. Ekkor jöttem rá, hogy nem véletlenül röpködtek a pillangóim, hiszen Ben állt velem szemben. Az Ő szemébe néztem, és az Ő ajkait kóstolgattam az éjjel.
Szívem hevesebben dobogott, mint eddig barmikor is. Meg kell őt találnom tudom, hogy Ő volt az.
- Vanessa, itt vagy? – hallottam a hangos kiáltást, de már nem volt időm válaszolni, mert a fürdőszobaajtóm egyszer csak eltűnt.
- Jézusom, mi a fene folyik itt? – pattantam ki a kádból és nagy meglepetésemre Marcell állt velem szembe, én pedig évakosztümbe álltam előtte. Kicsit sem volt cikis helyzet az biztos. Gyorsan fogtam a törölközőmet és magam köré csavartam.
- Az ajtóm Marcell, a fürdőszobaajtóm – kiáltottam rá.
- Bocsi, csak azt hittem, hogy valami történt veled – kért bocsánatot, de közben végig a szemeivel méregetett.
- Egyáltalán mi a francot keresel te itt, ha szabad érdeklődöm? – kérdeztem.
- Tudod tegnap este rosszul lettél a munkahelyeden és mivel épp ott voltam, hazahoztalak, a főnököd mondta meg a címedet – Hogy micsoda?
- Ez nem lehet Marcell, hiszen még arra is tisztán emlékszem, hogy kimentem a temetőbe – hitetlenkedtem.
- Igen, oda készültél, de indulás előtt össze estél az öltöződbe. Bevittelek a korházba, de ott azt mondták, hogy ez csak a munkahelyi túl hajtás végett van és hazaengedtek, bár szerintem jobb lett volna ha bent tartanak megfigyelésre, hisz nem esik össze csak úgy egy fiatal lány. Ezért gondoltam , hogy inkább itt maradok veled.