ui: Megjelent nemrégen egy másik blogom is,ami szintén Tom Beck fanfiction, esetleg ha olvasná valaki iratkozzatok fel, a prolológus már fentvan várom hozzá a véleményket!
A blogot itt megtaláljátok!
-
Ben? Komolyan te vagy az? – kérdeztem döbbenten, és az erő hiány végett
visszaestem a hátsó ülésre. Lábaim remegni kezdtek, akárcsak a kocsonya, és nem
hittem a szememnek. Most vagy álmodom, vagy teljesen meghibbantam ez…ez nem
történhet meg. Nem válaszolt, csak félrehúzódott le az útról, majd kiszállt.
Követtem őt, kipattantam az autóból és felé közelítettem. Lassan megfogtam a
vállát és magam felé fordítottam. Valóban Ő volt az. A szerelmem itt állt
előttem teljes életnagyságban.
- Ez, hogy lehet? Ben ? Most álmodom, vagy komolyan itt vagy?
– ezer meg ezer kérdés röppent fel bennem hirtelen, és azt sem tudtam hova
kapjak, hisz annyi ideje annak, hogy „meghalt” most mégis szemtől szemben
állunk újra, de úgy látom csak az én részemről ilyen nagy az öröm. Ő valahogyan
idegesnek és zavarodottnak tűnik. Közben az én szívem úgy ver, mintha rockzenét
dobolnának el rajta , vagy mintha egy halottat látnák. Várjunk csak…hiszen
valójában egy hallottnak hitt ember áll előttem…
- Nessi – jött oda hozzám és az egyre csak kicsorduló
könnycseppeimet törölgette. – Ne tudd mióta várok erre a pillanatra, milyen
hosszú ideje várom azt,hogy újra a karjaim között tudhassalak, hogy mióta meg
akarlak csókolni, vagy csak nézni ahogyan békésen alszol,hallani ahogyan
nevetsz vagy a nevedet kimondani
annyiszor, hogy már az agyadra menjen, ne tudd, hogy mióta vártam már erre.
- Akkor hát mire vársz Ben? Hiszen újra itt vagyunk, csak mi
ketten. Nem engedlek el többé, nem mehetsz el. – közelítettem felé, de valami
furcsa érzés fogott meg.
- Nagyon régóta várok, erre Ness, mert szeretlek és
rettentően hiányzol…de nem lehet. Ben meghalt és halottnak is kell maradnia és
ez az egész találkozás csupán egy álom marad számodra csupán csak egy álom… -
nézett le maga elé, de nekem fogalmam sincs, hogy mire gondolt, de nem is
érdekelt, hiszen ez nem csak egy álom, ez a valóság.
- Ben, ne beszélj hülyeségeket, hiszen itt….- nem
tudtam befejezni a mondatom, mert hirtelen puha ajkak érintették az enyémet.
Nyelveink lassú táncot jártak egymással, a pillangók pedig újra feléledtek a
gyomromban. Ha lehetett volna akkor egy kívánságom az lett volna, hogy ez a
pillanat örökké tartson, hiszen minden olyan nyugodtnak tűnt. Viszont egyszer
csak egy apró szúrást éreztem a nyakam jobb oldalán és csak úgy hirtelen
sötétségbe borult a világ körülöttem.
A nap
sugarainak lágy simogatását éreztem az arcomon és jóízűen fel is ébredtem rá.
Kikeltem a meleg ágyamból és a fürdőszoba felé vettem az irányt, eldöntöttem,
hogy veszek egy jó meleg fürdőt. Folyatni kezdtem a kádba a meleg vizet és a
kedvenc epres habfürdőmből egy tetőnyit öntöttem a már gőzölgő vízbe. Utána
letörölgettem a párás tükröt és farkasszemet néztem magammal. Szörnyen néztem
ki. Kócos haj, elkenődött smink, akárcsak egy boszorkány. De mégis valahogy ez
a reggel mintha más lett volna. De miért? Feltűztem egy laza kontyba a hajamat
és beledőltem a meleg, habos vízbe. Átgondoltam a tegnapi napomat. Emlékszem,
hogy kimentem a temetőbe munka után, de utána? Mi történt utána? Nem mentek
bulizni, és másnapos sem lehet meg hát ad egy azt megérezném ha másnapos vagyok
ad kettő csak emlékeznék arra ha inni kezdenék. Szóval valami történt, de mégis
akkor, hogy kerülhettem haza a saját ágyamba, ez mindenképp érdekes.
Olyan az elmém, mintha egy
átbulizott éjszakán lennék túl, viszont a testem nem úgy érzi magát. Erősen
próbáltam visszaemlékezni a történtekre, de mindig csak egy férfi kép ugrik be,
de az arcát nem látom, csak azt, hogy állunk a kocsija előtt és csak nézünk
ártatlanul egymás szemébe, akárcsak két szerelemre éhes kamasz. Furcsa, mert
ahogyan erre gondoltam a pillangók a gyomromban megint röpdösni kezdtek, mintha
tényleg ez történt volna, vagy csak egy álom volt? De a legfontosabb ki válthat
ki belőlem hasonló, sőt ugyanolyan érzéseket, mint amit Ben váltott ki belőlem?
Nem emlékszem arra, hogy az utóbbi időbe szerelmes lettem volna. Ám ekkor
valami eszembe jutott … mégpedig nem más, mint a titokzatos fiú arca. Ekkor
jöttem rá, hogy nem véletlenül röpködtek a pillangóim, hiszen Ben állt velem
szemben. Az Ő szemébe néztem, és az Ő ajkait kóstolgattam az éjjel.
Szívem hevesebben dobogott, mint
eddig barmikor is. Meg kell őt találnom tudom, hogy Ő volt az.
- Vanessa, itt
vagy? – hallottam a hangos kiáltást, de már nem volt időm válaszolni, mert a
fürdőszobaajtóm egyszer csak eltűnt.
- Jézusom, mi a
fene folyik itt? – pattantam ki a kádból és nagy meglepetésemre Marcell állt
velem szembe, én pedig évakosztümbe álltam előtte. Kicsit sem volt cikis
helyzet az biztos. Gyorsan fogtam a törölközőmet és magam köré csavartam.
- Az ajtóm Marcell,
a fürdőszobaajtóm – kiáltottam rá.
-
Bocsi, csak azt hittem, hogy valami történt veled – kért bocsánatot, de közben
végig a szemeivel méregetett.
- Egyáltalán mi a
francot keresel te itt, ha szabad érdeklődöm? – kérdeztem.
- Tudod tegnap este
rosszul lettél a munkahelyeden és mivel épp ott voltam, hazahoztalak, a főnököd
mondta meg a címedet – Hogy micsoda?
- Ez nem lehet
Marcell, hiszen még arra is tisztán emlékszem, hogy kimentem a temetőbe –
hitetlenkedtem.
- Igen, oda
készültél, de indulás előtt össze estél az öltöződbe. Bevittelek a korházba, de
ott azt mondták, hogy ez csak a munkahelyi hajtás végett van és hazaengedtek,
bár szerintem jobb lett volna ha bent tartanak megfigyelésre, hisz nem esik
össze csak úgy egy fiatal lány. Ezért gondoltam , hogy inkább itt maradok
veled.
-
Szóval akkor csak egy álom volt…- hajtottam le szomorúan a fejem és a
vízcseppekkel teli csempét kezdtem tanulmányozni.
- Mégis milyen
álomról beszélsz Ness? – kérdezte. Hangjától valahogyan a hideg futkosott a
hátamon. El szerettem mondani neki, hogy mi bánt, de féltem … féltem attól,
hogy újra végig kelljen gondolnom a történteket, féltem attól, hogy újra
összeomlok, de legfőképp attól féltem, hogy megszeretek valakit, úgy mint őt
is. Egyfolytában ez a gondolat járkált a fejembe:” Vajon mit gondolna rólam, ha
mással élném le az életem? Az vajon megcsalásnak számít?” – tudom hülyeség,
hiszen egy halott embert nem lehet megcsalni, de akkor is Ő még mindig az
életem része.
- Mind egy hagyjuk
– vontam meg a vállam, de még mindig nem néztem fel rá. – Felöltözöm – kaptam
fel a ruháimat a földről és kirontottam a fürdőből magára hagyva Marcellt.
Pár perc alatt tűrhető külsőt
varázsoltam magamnak és a konyhába mentem elfogyasztottam a kávémat és bekaptam
pár falat pirítóst, amit gondolom Marcell csinált. Apropó Marcell, gondolom már
hazament, nem is csodálom nem vagyok valami jó társaság mostanában. Az órámra
pillantottam már fél tízet mutatott, ezek szerint még van bő két órám aztán
irány a munka. Lehuppantam a tévém elé és valami ócska agyzsibbasztót kezdtem
el nézni, mivel más nem nagyon ment. Körülbelül fél óra elteltével csengetett
valaki. Gondoltam, hogy Marcell jött vissza, hogy ellenőrizzen, vagy mit
csináljon, de tévedtem. Egy levél volt az ajtóm előtt. Feladó neve és címe nélkül. Felvettem és
elkezdtem feltépni a borítékot, nem óvatoskodtam vele, minél hamarabb szerettem
volna tudni, hogy mi van benne. Egy
kisebb darab papírt találtam benne.
Az
életed veszélyben van!
Ledermedtem, hiszen eléggé furcsa
és hátbotzongató helyzet volt , de ki kellett derítenem, hogy ki írhatta ezt.
Miért lehetek veszélyben? Lehet, hogy
valami rossz vicc, de a múltamra visszagondolva jobb ha komolyan veszem, hiszen
bárki írhatta, bár kétlem, hogy Robert feltámadt a halottaiból. Viszont ahhoz, hogy kiderítsem el kell mennem
valahova, ahová még nem szerettem volna menni egy jó darabig, vagy talán
sohasem. Felhívtam a főnökömet és elkértem tőle a mai napomat, még szerencsére,
hogy nagyon rendes és simán elengedett.
Összekaptam magam és elindultam a
már jól megszokott úton az autópálya-rendőrség irányába. Akárcsak munkába menet,
mintha semmi sem változott volna, olyan érzés mintha csak egy hosszú
szabadságon lettem volna és minden ugyanott folytatódna ahol abbamaradt.
Elmélkedésemből gyorsan feleszméltem, hiszen tudom, hogy ez nem így van hiába
is áltatom magam evvel, a múlt nem változik meg. Bő fél óra után meg is
érkeztem a rendőrségre. Furcsa érzés fogott el, hiszen csak az én régi parkolóm
volt szabad, máshol autók álltak végig. Az érzések csak úgy kavarogtam bennem,
eszembe jutott, hogy itt régen az én nevem szerepelt, de most csak egy üres
tábla van kint a nevem nélkül, mintha a fejemben cikázó emlékek meg sem történtek
volna. Egy darabig még koptattam az ülést a kocsiban, de aztán erőt vettem
magamon és kiszálltam. Körbenéztem az udvarban szinte semmi sem változott, az
épület is ugyanúgy néz ki, mint két évvel ezelőtt. Hihetetlen, hogy mennyi
dolog történt már itt, hogy mennyi
emléket, szomorúságot, boldogságot őriznek ezek a fehér falak. Lábaim lassan
indultak meg a főbejárat felé. Kissé lehajtottam a fejem, azt gondoltam, hogy
így nem ismernek fel olyan hamar, de persze tévedtem. Beléptem az ajtón és már
csak egy szűk kis folyosó választott el a főhelyiségtől. Egy pillanatra
megálltam a fal mögött, de aztán erőt vettem és egy nagy levegővétellel
beléptem a terembe. Teli volt emberekkel, akik vagy a munkájuk végett voltak
itt, vagy csak valami elintéznivalójuk volt. Kicsit megkönnyebbültem, hiszen
nem azonnal vettek észre, szinte elvegyültem a sok embert közt, akárcsak aki
először van itt.
Felmértem a terepet és a helyiség
egy kisebb zugára lettem figyelmes. Közelebb indultam, hogy szemügyre vegyem.
Mintha csak egy tőrt döftek volna a szívembe. Ott volt kint a közös képünk egy
kis asztalkán bekeretezve, körülötte égett egy pár mécses és egy kisebb vázába
egy gyönyörű rózsacsokor pihent. Az asztal másik sarkában pedig egy papír lap
pihent . Megfordítottam és döbbentem néztem farkasszemet önmagammal. Egy
rendőrségi figyelmeztető volt. Eltűntnek nyilvánítottak.
- Hölgyem kérem,
először fel kell vennem az adatait – érintette meg valaki a vállam. Egyből
rájöttem ki is a hang tulajdonosa. Könnyeimet visszanyelve fordultam a hosszú
szőke hajú lány felé. Emily volt az. Arcáról bárki le tudta volna olvasni azt
az óriási meglepődöttséget, amit éppen érezhetett. Szinte semmit sem változott,
ugyanolyan elbűvölő és gyönyörű lány, mint akit pár éve megismertem. Viszont
valamire nem lettem azonnal figyelmes. A gömbölyödő pocakjára. Nem volt
szükségünk szavakra, pillanatok alatt ölelésben kötöttünk ki. Nagyon hiányzott
már egy baráti ölelés. Miután elengedtük egymást és jól kisírtunk magunkat
elkezdődhetett a magyarázkodás ideje, hiszen mindenkinek tartozom annyival,
hogy elmondjam mit is csináltam idáig.
- El sem hiszem, hogy itt vagy Ness…- folytatta
volna mondandóját, de valaki a nevét kiabálta, azonnal felismertem a hang
tulajdonosát és egyre közeledő lépteket hallottam. Semir volt az. Idegesen
keresgélte kolléganőjét, majd végül ránk talált. Ilyedten nézet Emilyre, hiszen
még minden úgy nézett rám, akárcsak egy szellemre a szemeit pedig könnycseppek
borították. Semir végül felém fordult, amint tudatosította a látottakat egyből
magához húzott. Minden egyes találkozás úgy söpört végig rajtam, mintha ezernyi
késsel szurkáltak volna, sőt talán még az is kibírhatóbb lett volna. Rettentő
bűntudatom volt, ami lassacskán kezdett felemészteni.
- Vanessa mégis
hogy gondoltad ezt? – Semir hangjában inkább a megnyugvást, mintsem a haragot
véltem felfedni a kérdése mégis szemrehányó volt, amit meg is érdemeltem. Azt
is megérdemeltem volna ha rám ordít, hogy mit képzelek, de nem tette… pedig
talán az könnyebb lett volna.
- Sajnálom, én
annyira sajnálom – törtem meg – El akartam tűnni, meg szerettem volna
szabadulni mindentől ami ide kötött és mindenkitől akivel valaha is jóban
voltam. Azt hittem könnyebb lesz, egy idegen helyen, egy új élet, új néven.
Senki sem ismert, de a végén már én sem
ismertem fel önmagamat…. – húztam el a mondatom végét, valóban így történt
minden – Ha aznap nem visznek be a rendőrségre, akkor valószínűleg az alkohol
vagy a drog végzett volna velem – sütöttem le a szemeim szégyenembe. Rettentő
érzés volt.
- Jézusom Nessi…de
hiszen tudtad, hogy mi mindig is kitartottunk volna melletted, ezért nem
kellett volna ezt tenned, együtt átvészeltük volna – jött mellém Emily.
- Nem, nem ment
volna. Itt minden Rá emlékeztetett és arra, hogy miattam veszett oda aznap
éjjel. Csupán felejteni akartam, mindent ami valaha is megtörtént, de
úgy látszik a sors akarta, hogy újra találkozzunk – erőltettem egy mosolyt az
arcomra.
- Máskor ne csinálj
ilyet, mindenki azt hitte, hogy meghaltál. Egyszerűen sehol sem találtunk. Az
apád is többször volt bent az elmúlt időszakban, mindig rólad kérdezett, de nem
tudtunk neki semmi újjal szolgálni – meglepődtem Semir kijelentésén az apámról,
nem gondoltam volna, hogy keresni fog. Egyáltalán azt sem, hogy érdeklem, hiszen
eddig sosem keresett, akármennyi időre is mentem el a tudta nélkül.
- Ez érdekes az
apám sosem érdeklődik felőlem…- Semir semmit tudóan nézett rám. Karon fogtam
kettőjüket és elindultunk a többiek felé. Több újoncot is láttam, de a régi
arcok is felbukkantak. Mindenki nagyon kedvesen köszöntött. A rossz érzésem
pedig kezdett átalakulni valami másra, egy ismerős érzésre amit már réges régen
nem éreztem. Boldog voltam, hiszen hazatértem!
