2. évad 2. rész - Búcsúlevél

Sziasztok, itt a második rész is. Remélem tetszeni fog,és megkérnék mindenkit hogy véleményt hagyjon maga után, akár chaten is. Köszönöm :)

Vanessa szemszöge

Összeszedtem a bárban hagyott cuccaimat és az otthonomnak nevezett házba siettem. Nem vágytam másra, csak egy kis forró fürdőre, a tegnap éjjel után szükségem volt rá. Még mindig éreztem az alkohol és a drog mámorító hatását, ami felszabadulttá tett még jobban. Ezt figyelmen kívül hagyva hagytam el a kocsmát és indultam útnak kocsival. Az egyik mellékutcába hajtottam be, mikor láttam, hogy jönnek utánam a zsaruk…Na szuper mondhatom, másra sem vágytam csak is ezekre. Félreálltam az egyik parkolóban és kiszálltam a kocsiból. Próbáltam úgy tenni, hogy a múlt éjjel nyomait még csak véletlenül se lehessen rajtam látni, a biztonság kedvéért inkább felvettem a napszemüvegemet is.

- Jó napot hölgyem igazolványt és hajtásit kérünk – jöttek oda hozzám. Na igen, a szokásos duma.

Átnyújtottam a szükséges iratokat és vártam, hogy mi fog történni. Az egyik rendőr a kocsiba ment a papírjaimmal gondolom ellenőrizni, hogy nem e hamisak, ezért kezdtem egy kicsit meg ijedni, mivel tényleg hamis papírjaim voltak, reméltem, hogy nem szúrják ki, mert akkor lőttek az én kis álcámnak.

Biztos voltam benne, hogy keresnek Los Angelesből, és ha Semiréken múlik már rám is küldték a hatóságokat, ám eddig sikerült csendben meghúznom magamat. Egészen mostanáig.

- Minden rendben van? – mentem oda a kocsihoz. A két rendőr pár percig csak beszélgetett egymással, de sajnos nem hallottam, hogy mit beszéltek.

- Kisasszony jó lenne ha befáradna velünk a rendőrségre kérem – fordult felém az egyik.

- Miért? Nincs rendben valami? – kérdeztem úgy,hogy ne keltsen feltűnést az idegesség,ami most uralkodott rajtam.

- Valami végett nem tudjuk az igazolványát ellenőrizni – válaszolt. Nem futhattam csak úgy el,  ezért kénytelen voltam velük menni és bízni abban, hogy minden rendben lesz. Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy Mike a táskámba dugott két csomag heroint, azért hogy vigyem haza. Na remek, ha ezt megtalálják nálam egy életre végem lesz. Fél óra alatt oda is értünk a rendőrségre, ahol leültettek egy irodába, hogy várjak ott. Ahogy körülnéztem a kis helyiségben elkezdtek hiányozni a régi idők. Most valahogy újra eszembe jutott minden, hiszen én szerettem rendőr lenni, mindig is. Eszembe jutottak Semirék is a londoni kirándulásunk…és az a személy is, akire a legfájdalmasabb visszagondolnom, nem más mint Ben. Vajon most mit szólna nekem? Egészen biztos vagyok benne, hogy leszidna a viselkedésem végett. De ugyan már miről beszélek, hiszen halott, MEGHALT, nem fog visszajönni semmilyen csoda folytán sem. Gondolatmenetemből az éppen felém közeledő rendőr rázott ki.

- Megkérnénk, hogy adja oda a táskáját, és fáradjon velünk a kihallgatóterembe Ms. Cambell – mondta komolyan, de mielőtt tiltakozhattam volna bilincsbe verte a kezemet és úgy vitt oda. Szépen nézek ki mondhatom. Pacsit magadnak Ness.

- Máris jön az egyik kollégám és kihallgatja Önt, addig mi átnézzük a dolgait – mondta ismét, még szerencsémre, hogy a két zacskó drogot elrejtettem egy olyan helyre ahol szerintem nem mernek kutakodni. – Ja és vérvétel is lesz, mivel a gyorshajtás végett szükségünk van arra, hogy kimutassuk nem e fogyasztott alkoholt az elmúlt 12 órában – na jó, ez már totális lebukás.

Türelmetlenül vártam a vérvétel után arra, aki ki fog majd hallgatni. Pár perc múlva be is lépett valaki  az ajtón, riadtan kaptam oda a fejem és a döbbenettől egy szó sem jött ki a torkomon, az ajtóban nem más állt, mint Matt.

- Jézusom Nessy te meg mi a szart keresel itt? – kérdezte, közben pedig szorosan átölelt.

- Elkaptak gyorshajtásért – válaszoltam flegmán. Láthatólag nem lepte meg hogy ennyivel elintéztem a dolgot.

- Úgy értem mit keresel Párizsban? És mi ez a ruha rajtad? – nézett rajtam végig. Hát igen, nem az én stílusom szokott lenni a picsanadrág és a szűk mell alattig érő topp, de hát az emberek változnak. A kérdéseire csak vállat vontam és lehuppantam a sarokban lévő székre, és a további időt a cipőm tanulmányozásával töltöttem.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyit kerestünk téged. Semirék is rettentően aggódtak…már arra is gondoltunk, hogy nem is élsz, hogy végeztél magaddal – szidta le a fejemet Matt barátom.

- Látod élek, nincs baj – nevettem el magam.

- De igen, nagyon is baj van, hogy tehetted ezt? Lelépsz egy szó nélkül… - folytatta a lecseszésemet, én ügyet se vetettem rá most a körmeimet néztem és tudatosult bennem, hogy ideje lesz meglátogatni a manikűrösömet. Az ajtó hirtelen kinyílt és az egyik nyomozó jött be rajta. Kezében gondolom a véreredményekkel.

- Ki az a Cindy Cambell? – kérdezte Matt a zsarutól, ő pedig egyenesen rám mutatott. Matt sóhajtott egyet és kiküldte a felesleges személyt a szobából, majd belenézett az aktákba. A sorok olvasása közben a csalódottság ült ki az arcára, majd miután letette a mappát felém közeledett.

- Ez nem te vagy, egyáltalán mi ez a név? És mondd csak mióta drogozol? – kérdezgetett egyre idegesebben, de én csak vonogattam a vállamat és nem néztem fel rá.

- Vanessa az istenért válaszolj már végre – kiáltott rám, mire összerezzentem. Hezitáltam azon, hogy mondjak e neki valamit vagy csak hallgassak.

- Te ezt rohadtul nem érted – vágtam vissza végül. Megrázta a fejét és kiment a szobából. Hát ebbe meg mi ütött? Azért ennyire csak nem vagyok szörnyű…na mind egy. Matt amint látom nem hagyott magamra csak kiment valamiért. Egy fehér borítékkal a kezében tért vissza, amit aztán szó nélkül át is nyújtott nekem. Nem tudtam mit akarhat evvel, hiszen a borítékra nem volt írva semmi sem. Lassan feltéptem a csomagolást és olvasni kezdtem.

Kedves Vanessa,

Ha most ezt a leveled a kezedben tartod az azt jelenti, hogy én már nem lehetek veled többé. Nem vigyázhatok rád, nem tehetlek boldoggá,de ne felejtsd el, hogy mindig veled vagyok. Akárhol vagy, akármit csinálsz én veled vagyok. Egy percre sem hagylak magadra. Elsősorban szeretnék neked köszönetet mondani, hogy megismerhettelek és hogy magamévá tudhattalak. Bár nem indult valami fényesen a kettőnk kapcsolata, de a végére sikerült megbékélnünk egymással. Egy életvidám,mosolygós lányba szerettem bele, és szeretném ha mindig ilyen maradnál. Mert majd egyszer valaki ugyanígy fog beléd szeretni ahogyan én is, és nem szeretném ha egy szomorú lányt látna, bár tudom, hogy nehezen éled meg most a történteket, de kérlek ne csinálj butaságot. Minden rendben lesz, gondolj a sorsra, hogy ennek így kellett most lennie, és ez azt jelenti, hogy egy jobb élet vár rád valaki mással az oldaladon. Egy nap majd gyerekeid lesznek és hihetetlenül boldog leszel  valakivel, és szeretném ha majd ennek az illetőnek is megmutatnád ezt a levelet, van számára egy fontos üzenetem a levél végén. De odafent mindig ott leszek én is, és ne feledd mindent látok. Veheted ezt a levelet egy amolyan búcsúlevélnek, amiért nem tudtam neked ezeket elmondani. Bár remélem minél később fogod ezt elolvasni, vagy inkább nem is fogod olvasni, de a sorsunkat nem mi irányítjuk sajnos. Egyébként, ezt a levelet éppen a londoni nyaralásunk utolsó előtti napján írom, te éppen a fürdőben vagy és nem is sejted, hogy mit csinálok. Végezetül még annyit, hogy örökké szeretni foglak téged, de el kell, hogy engedjelek, és neked is így kell tenned.

Ben

ui: Te aki, most Nessy mellett tudhatod magad,tudnod kell, hogy nagyon szerencsés ember vagy. Becsüld őt nagyon meg, hiszen még egy ilyen lányt nem fogsz ismerni, mint ő. Ezt jól vésd az eszedbe.

Mire a levél végére értem a könnycseppek egymást megelőzve száguldoztak ki a szememből. Nem ezt szerette volna, biztos vagyok benne, hogy nem büszke most rám egy cseppet sem.

- Épp az nap indultam vissza Los Angelesbe mikor elmentél, akkor szerettem volna neked adni a levelet – ült le mellém Matt. – Nagyon szeretett téged – mondta, de ettől még jobban sírnom kellett. Talán most jövök rá arra, hogy mennyit is jelentett nekem valójában.

- Hiányzik – suttogtam. – Nagyon hiányzik – borultam Matt nyakába.

- Tudom szivem, de az idő begyógyítsa a sebeket – válaszolt. – Na de most gyere, kiviszlek innen – segített fel a székből.

- Haza kell mennem – néztem magam elé. Tényleg biztos voltam benne, hogy készen állok visszamenni Los Angelesbe, hiszen egyetlen cél lebegett a szemem előtt…a BOSSZÚ.

2. évad - 1.rész

Sziasztok,meghoztam a 2.évad bekezdő részét is! Nagyon kérek mindenkit, hogy irjon véleményt, ha olvassa, ugyanis ez most egy kicsit más lett. :) köszönöm! És igy egy kis trailer is a 2. évadhoz! :)

Viki

Vanessa szemszöge

Szörnyű fejfájással ébredtem, és a legrosszabb, hogy azt sem tudom, hogy hol vagyok. Lassacskán kinyitottam a szemeimet és rá kellett jönnöm, hogy nem máshol vagyok, mint egy bárpulton. Na remek, csodálom, hogy nem dobtak ki. Bár Mike jó ember, nem dobna ki csak úgy. Hiszen már több, mint egy éve, hogy nála lakom. Még Párizsban találkoztunk a reptéren, és egyből megtaláltuk a közös hangot. Barátok vagyunk, némi kis extrákkal…de egyikünk sem érez többet a másiknál. Mondjuk úgy, hogy hasonló a múltunk talán ezért is vagyunk ilyen jóban. Mike segített rajtam, bár igaz, hogy ez nem a legjobb megoldás, de kit érdekel. A régi Vanessa már két éve meghalt, és nem tér vissza többé.

Visszatekintés (kb. 1 és fél évvel ezelőtt)

Nem bírom tovább, el kell mennem, itt kell hagynom ezt a helyet,mert itt fogok begolyózni. Hiába mondja mindenki, hogy idővel könnyebb lesz, cseszettül nem könnyebb, sőt..napról napra csak nehezebb ez az egész. Idegesen dobáltam bele a bőröndömbe minden ruhámat, közben pedig lementem a konyhába és felbontottam egy üveg whiskeyt. Igen, mostanában az alkohol és én nagyon jó barátok lettünk. Már csak az maradt nekem az egész elcseszett életemből.

Tíz perc múlva a csengő hangját hallottam meg már megint. Minden nap körülbelül hússzor hallom. Álltalában Semir, vagy Emily járkál erre felé, de nem mindig nyitok nekik ajtót, nincs kedvem hallgatni azt hogy „Tudom, hogy milyen nehéz neked, de hidd minden rendben lesz, csak adj időt” , vagy a másik kedvencem, amit Emily szokott mondogatni „ Hidd el Ness, nekem sem könnyű, hiszen a bátyám volt, de biztos vagyok benne, hogy odafentről figyel minket, és biztos szomorú, avégett, hogy ennyire tönkrevágod magad.” Na ettől hányni tudnák… meg attól „hogy ez nem a te hibád” Nem a francokat nem, ha nem megy akkor Robert után, miattam mert én éppen a halálomon voltam,akkor most ez nem történt volna meg. Nekem kellett volna már a kocsiban meghalnom, sőt nem ott hanem már 14 évesen a hotelban anyám helyett, most akkor minden szuper lenne. Vagy talán nincs igazam? De, igen nagyon is igazam van. Hiába is próbálnak nekem minden mást bemesélni, ez a csúf igazság.

Ja igen, néha apám is meglátogat, de ő sem tud a megszokott szent beszédnél többet mondani…azt hiszi, hogy ez a tragédia, majd újra összehoz minket, de biztosítottam, hogy nem, én ugyanúgy gyűlölöm a tettei végett. Egyetlen úgymond barátom az Matt maradt, ő volt az egyetlen, aki megértett, de két hete neki is el kellett mennie vissza Londonba, így újra egyedül maradtam. Munkában csak a balesetem előtt voltam utoljára, azóta ha lehet messzire elkerülöm azt a helyet, viszont ma megszegem a kis szabályaimat ugyanis be kell mennem felmondani, hiszen elutazom. Nem tudom, hogy hová, de el innen. Új életet kezdek, új névvel, hogy senki se találjon meg. Ma estétől, amint felszálltam a repülőre, nincs több Vanessa Hamilton, már csak Cindy Cambell fog létezni ezentúl. Megvannak a papírjaim, minden el van intézve. Ismerek pár olyan embert aki, igaz nem legálisan, de elintézte az új személyazonosságomat, de most a törvény érdekel a legkevésbé.

Még mindig valaki csengetett, ezért kénytelen voltam ajtót nyitni mert már agyamra ment. Fogtam a kis üvegemet és elbattyogtam az ajtóig. Kinyitottam, és tadaaa mit látnak szemeim ki van az ajtóban? Nem más, mint Semir, meg sem lepődöm rajta. Ki másra számíthattam volna. Csak nem Benre? Á nem, hiszen ő lássuk csak…meghalt.

- Mit akarsz? – kérdeztem flegmán. Ő csak megforgatta a szemeit, és beljebb jött. A konyhába indult, ahol csak az óriási káosz uralkodott.

- Nem élhetsz így Nessi – jött oda hozzám és kivette a kezemből az alkoholos üveget. – Ez nem te vagy – rázta meg a fejét.

- Mégis mit tudsz te? Igen, talán régen nem ilyen voltam, de azok az idők elmúltak. Már ilyen vagyok, ha nem tetszik nem kell utánam jönni. Nyugodj meg, tudom, hogy csak azért járkálsz utánam mert megígérted neki, hogy figyelsz rám. De nem érdekel, felnőtt nő vagyok tudom, hogy mit csinálok – kiabáltam, és kikaptam a kezéből az üveget, és jó nagyokat kortyoltam bele.

- Igen? Felnőtt nő vagy? Azt hiszed,mi? Hát egyáltalán nem így viselkednek a felnőttek – vitte fel ő is a hangerőt – Figyelj, én tudom, hogy nehéz neked ez az egész, de egyszer muszáj lesz túltenned magad rajta és továbblépni. – ült le mellém a kanapéra. – Talán bejöhetnél dolgozni végre, lehet, hogy az jót tenne neked. Már mindenki hiányol téged. – mondta immár kedvesen.

- Pff..még hogy munkába, arra a helyre, ahol mindez kezdődött? Ahol minden tele van emlékekkel? Nem,köszönöm, én nem szeretnék emlékezni, nem szeretnék többé a múltra figyelni. Számomra vége annak az időszaknak. – magyaráztam neki. – De tudod mit, bemegyek veled, úgy is van egy két elintéznivalóm – kaptam az alkalmon, így legalább hamarabb tudok szólni a Krügernek a felmondásomról.

- Na végre, legalább kimozdulsz egy kicsit. – állt fel a helyéről, és egyből az autója felé tartott. Én pedig követtem kifelé. Útközben a csend uralkodott, Semir koncentrált a vezetésre, én pedig bámultam ki az ablakon, és a legrosszabb dolgot csináltam visszaemlékeztem…Még egyszer utoljára átgondoltam mindent, és úgy gondolom, hogy helyesen cselekszem. Hiszen itt csak szenvedés lenne semmi más. Ezt letudva magamban indultam be a volt munkahelyemre. Először megtorpantam az ajtóban, hiszen egy kicsit azért féltem belépni, de aztán végül sikerült legyőznöm a félelmemet.

Bent minden ugyanúgy nézett ki, ahogyan a történtek előtt… Amint megláttak a többiek, egyből egy egy öleléssel üdvözöltek. Tudom, hogy talán utoljára látom őket, és azért hiányozni fognak, nagyon is. Semirrel bementünk az irodába, egyből Ben asztalán akadt meg a szemem, hiszen már teljesen üres volt. Olyan furcsa, hiszen mindig szanaszét volt rajta dobálva minden, most pedig egyszerűen üres…és egy képen kívül nincs rajta semmi sem. Közelebb mentem hozzá, végigsimítottam az asztalkán és szinte akaratomon kívül, de újra lejátszódtak az emlékek a fejemben, mikor még minden rendben volt..Kezembe fogtam a kis képet, a közös képünk volt rajta, amit még Londonban készítettünk. Megtörtem, könnycseppek gyűltek a szemembe, és lassan lecsurogtak az arcomon. Üresnek éreztem magam belülről, igazából már annyira fájt, hogy nem éreztem. Vagy talán már hozzászoktam a fájdalomhoz…

- Minden rendben? – jött oda hozzám Semir, amint meglátta, hogy zokogok. Nem válaszoltam semmit, gondolom ebből ki tudta következtetni, hogy mi van. Letettem a képet vissza az asztalra, és egy kicsit összeszedtem magam, majd a főnök irodája felé közeledtem. Óvatosan lenyomtam a kilincset és beléptem az ajtón.

- Jó napot – köszöntem

- Magának is Ms. Hamilton. Hogy érzi magát? – kérdezte

- Nos, erre nem szeretnék válaszolni – intéztem el ennyivel – Felmondok – böktem ki hirtelen.

- Hogy micsoda?

- Jól, hallotta, nem szeretnék többé itt dolgozni, tudja itt minden rá emlékeztet, és én ezt egyszerűen nem szeretném tovább csinálni. Magának elmondom, hiszen bele kell írnia az okot a felmondásba. Szóval, elutazom..holnap reggel, és valószínűleg egy ideig, vagy talán soha nem jövök már vissza. Új életet kezdek. Szeretném, ha ezt holnap elmondaná a többieknek is, mivel én nem vagyok rá képes. Nem bírnám a búcsúzást… Mondja meg nekik, hogy sajnálom, de így lesz a legjobb…- mondtam a főnöknek aki ledöbbenve hallgatott végig. Majd a végén bólintott egyet,én pedig nyugodt szívvel indultam el az ajtó felé. – Ja és ne keressenek kérem – fordultam vissza. Majd intettem egyet és elhagytam az épületet, a főnök irodájában volt egy hátsó kijárat ott távoztam, és gyalog indultam el. Eszembe jutott még egy kis dolog, amit el kell intéznem. Útközben megálltam egy virágosnál és vettem két szál rózsát, majd folytattam az utam…a temetőbe. Már a temetés óta nem jártam, kint…egyszerűen nem tudtam kimenni. De most muszáj, el kell tőle búcsúznom. Őt nem hagyhatom itt csak úgy. A temető kapujához érve összeszedtem minden energiámat, és átléptem az kapun. Egyből szörnyen rossz érzés fogott el. Lassan sétáltam a sírok között, mikor odaértem a célomhoz leültem a mellette elhelyezett kis padra. Az egyik rózsát leraktam magam mellé a másikat pedig a kezemben szorongattam. Úgy éreztem,mintha nem egyedül lennék itt.. persze itt most nem arra gondolok, hogy körül vesznek a szellemek, hanem olyan furcsa érzés volt. Ilyen érzésem, Ben közelében szokott lenni. Jó érzés volt, mégis ijesztő, hiszen tudom, hogy nem él.

- Ben, én csak azért jöttem, hogy…hogy elbúcsúzzam..Tudod, elmegyek, elölről kezdek mindent. – tettem le a rózsát a sírra. – Hiányzol, rettenetesen, egyre jobban, mindig,mindig jobban. Úgy érzem szétszakad a szívem, ha rád gondolok. Legszívesebben utánad mennék,de tudom…tudom, hogy annak nem örülnél, sőt biztos vagyok benne hogy óriási lecseszést kapnák végette – mosolyodtam el, ahogyan elképzeltem a szituációt, de közben a könnyek megállíthatatlanul potyogtak a szememből. – Miért? Miért kellett pont neked elmenned Ben? Azt mondtad, hogy soha sem fogsz elhagyni, emlékszel? – kiabáltam – Mond , emlékszel? Válaszolj! Na mi lesz? …. Persze, nem tudsz válaszolni, mert megszegted az ígéreted és itt hagytál. Látod? Egyedül maradtam. Haragszom rád, haragszom magamra, haragszom mindenkire. Rád azért mert elmentél és ezt soha nem bocsátom meg neked? Magamra pedig, mert hagytalak elmenni, és mert az én hibám volt az egész. Szóval így kell búcsúznunk tényleg? Itt kell ordibálnom egy sírkővel…most komolyan idáig jutottunk. Nem hiszem, el Ben… te nem lehetsz ott lent egyszerűen nem. – rogytam le a földre. – Nem válaszolsz, látod? Akkor én most megyek is…Szeretlek, mindennek ellenére szeretlek nagyon is. Egyszer még találkozunk – néztem fel az égre és elindultam. Anyukám sírjához is letettem egy virágot és elbúcsúztam tőle is, majd kifele indultam.  Lépteket hallottam magam mögött, gondoltam, hogy valami macsak lehetett csak, de hátrafordultam és egy férfi alakot vettem ki, de aztán eltűnt. Követni próbáltam, de nem mentem sokra vele. Talán már begolyóztam.

***

Másnap reggel felszálltam a Párizsba tartó gépemre, és innentől kezdve 180 fokos fordulatot vett az életem, nem éppen jó irányba. 

23. rész - Vége mindennek

Sziasztok drága olvasók, hát hosszú hosszú kihagyás után itt az évadzáró rész. Most már igyekszem a következő évadot nem ennyi késéssel megírni. Hát ehhez a részhez inkább nem fűzök semmit, döntsétek el ti hogy milyen lett. NAGYON, NAGYON ÖRÜLNÉK A VÉLEMÉNYETEKNEK, HIDEG MELEG JÖHET, AKÁR CHATEN IS!KÖSZÖNÖM. Ám idő közben új blogom nyílt, méghozzá egy ByTheWay fanfiction örülnék ha oda is benéznétek. Köszönöm a figyelmet. Jó olvasást.

                        Viki:)

Kómába esett. Nincs sok esély rá hogy túlélje a történteket sajnálom. Bármikor beállhat nála a … halál…

Mi? Nem, az nem lehet, nem halhatok meg még nem jött el az ideje. Benre néztem, úgy láttam, hogy még mindig nem fogta fel amit az orvos mondott. Szemei könnybe lábadtak és csak azt a bizonyos nem szócskát hajtogatta egész végig. Lábai felmondták a szolgálatot és a földre rogyott… az én szemeimben is újra megjelentek a könnycseppek, próbáltam őt megérinteni, de hiába kezeim áthaladtak a testén. Pedig meg akartam őt vigasztalni, tudatni akartam vele hogy itt vagyok és soha nem hagyom őt el. Kiabáltam, ordítoztam, de semmi sem történt a testem ugyanúgy mozdulatlanul hevert és csak a gépek tartották bennem az életet. Anyura néztem, ő csak nézett rám, de szemibe neki is megjelentek a sírás jelei. Ben lassan felkelt a padlóról, és még egy utolsó csókot nyomott ajkaimra, amit furcsa módon éreztem. Éreztem, ahogyan megcsókol, de mást abszolút nem. Egyből a szám elé kaptam a kezemmel, ekkor döntöttem el, hogy élnem kell nem adhatom fel. Ben idegesen kiszaladt az ajtón, próbáltam utána menni de valahogy nem tudtam kilépni a szobából, olyan volt mintha bezártak volna ide saját magammal. Rémisztő. Bárhogy is próbálkoztam egyszerűen nem ment, a szoba fogságába estem és nem tudtam szabadulni.

Már vagy két órája annak, hogy Ben elment. Remélem semmi őrültéget nem tervez. Mot pedig, bejött hozzám Emily,nem hittem volna, hogy őt is ilyen mélyen fogja érinteni ez a baleset, de úgy látszik, hogy mégis, hiszen teljesen kisírt szemekkel jött be hozzám. Kezében egy csokor virággal és csokival. Letette az ágyamon lévő kis asztalra

- Anya, nem akarok még meghalni – öleltem át.

- Tudom kicsim, tudom. Csak légy erős, még van remény, hidd el, és ne feledd bármi is történjen te mindig légy önmagad.

- Mi? Miért érzem úgy, hogy búcsúzkodsz? – ijedtem meg – Anya, anya, kérlek válaszolj. Mi történik? – estem kétségbe, de mire feleszméltem már nem láttam anyát sehol. Miért történik mindez? Mielőtt még jobban kétségbeestem volna egy nagy lökést éreztem a mellkasomban. Szívdobogást hallottam, de körülöttem még mindig szörnyű sötétség volt. Szemeimre mintha ólmot helyeztek volna, nem bírtam kinyitni őket. De várjunk csak, ezek szerint visszatértem, élek. Szóval anya ezért búcsúzkodott, ő már tudta, hogy mi lesz. Csak tudnám, hogy miért van ilyen furcsa érzésem, érzem, hogy valami rossz fog történni.

Szüntelenül próbáltam jelezni a külvilágnak, hogy minden rendben van, hogy élek, de akárhogyan is próbáltam mozgatni a végtagjaimat, azok ugyanúgy mozdulatlanok maradtak. Viszont mozgolódást észleltem, valaki még bejött a szobába. Reméltem, hogy Ben jött vissza, mert nagyon feldúltan ment el és félek, hogy ökörséget csinál.

Azonban rosszul gondoltam,nem Ben jött be hanem Semir. Furcsa volt a hangja, mintha sírna. Kétségbeesetten szólítgatta Emilyt. Még erőtlejesebben próbáltam jelezni, hogy bizony itt vagyok és hallok és látok mindent.

- Mi történt? – kérdezte susogva Emily

- Emily, én … én annyira sajnálom – válaszolta Semir zavartan. Na jó most telt be a pohár tudni akarom,hogy mi folyik körülöttem. FEL AKAROK ÉBREDNI!

Semir szemszöge

Már éppen lefekvéshez készülődtem, mikor valaki egy őrült módjára kezdett kopogtatni az ajtón. Ha valaki csak szórakozni akar esküszöm fejbe lövöm az illetőt.

- Jól van na, megyek már – kiabáltam, és elindultam az ajtó felé. Döbbentem figyeltem az ajtóban tartózkodó személyre, hiszen Ben volt az. Jézusom remélem, hogy nem Vanessa… na jó inkább nem is gondolok ilyenekre, hiszen az nem történhet meg. Viszont Bennek szörnyen nyúzott arca volt, szemei pirosak voltak a sírástól, ebből is lehetett látni, hogy mennyire szereti Nessit. És ez persze fordítva is így van. Megérdemelnék, hogy végre gond nélkül menyjen náluk minden, de az élet mindig beavatkozik a dolgaikba. Először Robert, most meg Sophi…bár ezek ketten együtt dolgoztak. Most pedig jött ez a baleset.

- Ben, te meg mit keresel itt ? – kérdeztem az ajtóban álló barátomat. Nem válaszolt csak megtörten bámult maga elé. Nem akartam, hogy kint ácsorogjon ezért behívtam a házba. Még szerencse, hogy Andreáék már alszanak.

- Nem halhat meg – bökte ki végül.

- Ben, Vanessa erős lány. Túl fogja élni, minden rendben lesz, meglátod – próbáltam megnyugtatni. – Mit mondtak az orvosok? – kérdeztem

- Azt…azt mondták, hogy kómában van…és hogy bármikor… - nem bírta befejezni a mondat végét. De magamtól is rájöttem, hogy mi hiányzik a végéről. De ez nem történhet meg.

- Nem lesz semmi – kezdtem el mondani, de Ben közbeszólt.

- Ezt te sem hiszed el….már most nagy gond van Semir. Meg kell találnom azt a mocsok Robertet azonnal. – mondta dühösen – De ehhez a segítségedre van szükségem – folytatta

- Mi a fenét tervezel Ben ? – kérdeztem

- Tudom, hogy hol van. A külvárosban van egy elhagyatott raktárhelyiség…ami az ő cégéhez tartozott, biztosan ott bujkál a féreg.  – válaszolta. De még mielőtt bármit mondhattam volna elkezdett húzni maga után a kocsihoz.

- Ben megőrültél,mit akarsz csinálni ? – kérdeztem újból

- Kinyírom ezt a mocskot érted? Kinyírom – válaszolt. Ajaj ennek, nem lesz jó vége, de ahogy ismerem Bent, nem fogom tudni megállítani.

Elindultunk a külváros felé. Kezdett nagyon rossz érzésem lenni… Tudom, hogy Robert nem adja magát könnyen ezért még jobban féltem.

A fél órás utat tízpercesre rövidítettük. Ben legalább kétszázzal száguldozott egész végig.

- Oké, én bemegyek…te maradj itt hátha megszökik kell valaki, aki elkapja ha nekem nem is sikerülne. – adta ki az utasítást.

- Ben légy nagyon óvatos, ez az ember mindenre képes te is tudod. – nem szólt semmi csak be viharzott az épületbe. Nem szeretnék abba belegondolni, hogy még egy kollégámat elveszíthetem. Sőt kettőt is…

Már vagy fél órája üldögéltem a kocsiban, már majd szétvetett az ideg.

- Na jó én nem várok tovább – mondtam magamba, és elindultam befelé én is. Már az ajtónál voltam, mikor hirtelen mindent sötétben láttam…

- Gerkchan, ébredjen – ütögette meg valaki az arcomat. Lassan nyitottam ki a szemeimet és a főnököt pillantottam meg magam fölött. Kétségbeesetten nézett rám, nem tudtam, hogy mi történt. Csak annyira emlékszem, hogy be akartam menni az ajtón, semmi többre.

- Mi történt főnök? – kérdeztem tőle. Pár perc hezitálás után megszólalt.

- Felrobbant az épület – hajtotta le a fejét. Én kérdően néztem rá, mire ő folytatta a mondandóját.

- A tűzszerészek szerint két ember tartózkodott bent…és egyikük sem élte túl a történteket. – mondta közben pedig a vállamra tette a kezét nyugtatás képpen. Én csak próbáltam feldolgozni az előbb hallottakat…de nem sikerült.

- Ez mit jelentsen főnök? Ugye… nem azt, hogy Ben nem élte túl? – kérdeztem idegesen és azonnal felkeltem a hordágyról.

- Sajnálom – sütötte le a szemeit, és pár könnycsepp csurgott le az arcáról.

- Na, nem, ezt nem hiszem el… - kiáltottam – Most azonnal bemegyek és kihozom őt, nem halt meg ez biztosan csak valami tréfa, hiszen ő nem halhatott meg – tört el a mécses nálam is.

Ahogyan később megtudtam, nem találták meg a holttesteket, a tűzszerészek és a mentősök szerint elégtek bent az épületbe. Viszont Ben óráját megtalálták és egy félig megégett képet is, amin Nessivel van. A kép láttán még rosszabbul éreztem magam. Már három társamat elveszítettem, és most Bent is. Nem. Hiszem. El.

- Értesítenie kell Emilyt – jött oda hozzám a főnök. Szegény lány teljesen padlóra fog kerülni, de még Nessi ha felépül. Bele se merek gondolni. A főnök utasítására csak bólintottam és elindultam a kocsihoz. Ben kocsijához.

- Erősnek kell maradnod Semir, erősnek kell lenned. – mondogattam magamnak útközbe.

- A fenébe az erővel, elveszítettem a legjobb barátomat – akadtam ki végül. És félre kellett állnom az

autóval, mert nekimentem volna valaminek. Kiszálltam egy percre és csak gondolkodtam a régi időkön, mikor még minden simán ment...

- A francba Ben miért kellett itt hagynod? Mondd miért? – ordibáltam, és vártam, hogy Ben előjöjjön és közölje, hogy ez az egész csak valami hülyeség volt és kutya baja sincs, de a lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem fog előfordulni. Többé nem láthatom.

Lassan visszaültem a kocsiba és elindultam a kórházba. Hamar odaértem, benyitottam a kórterembe, ahol Emily Vanessa ágyánál elszundikált egy kicsit.

- Emily, Emily ébredj fel – szólongattam, mire felkapta a fejét.

- Mi? Mi történt? –kapta fel egyből a fejét

- Emily…én annyira sajnálom – hajtottam le a fejem.

- Mi a gond Semir? Megijesztesz, mondj már valamit – kezdett el hangosabban beszélni.

- Ben … szóval a testvéred meghalt – mondtam ki a szavakat, és a lányra néztem, aki csak üres tekintettel nézett maga elé.

- NEM, BEN NEM HALHATOTT MEG – kelt fel hirtelen az ágyban fekvő Vanessa.