22. rész - Angel

Hali! Hát itt a 22. rész, nem sokára évadzáró még egy vagy két rész, és még tartogatok meglepiket. Viszont megkérnék minden kedved olvasót hogy véleményeket hagyjon maga után, mert ez a rész egy kicsit más lett és kiváncsi vagyok a véleményetekre. Köszönöm
Viki :) 

A látványtól még a szavam is elakadt, hiszen ez a nő nem más, mint SOPHI.

Ez nem lehet, egész végig itt volt direkt is, figyelt minket és várta a megfelelő alkalmat hogy mikor csaphat le. Biztos vagyok benne hogy ez az egész terhesség dolog is csak kitaláció volt. Ez az egész csak egy kibaszott összeesküvés és én ezt nem vettem észre. Le merem fogadni hogy Roberttel játszik össze a ribanc. Vagy akkor mégis miért jött volna pont ide, Robertnek pedig kellett egy ember, aki mindig informálja őt Nessiről.

Mérgemben a falhoz vágtam az asztalon elhelyezett kávés bögrét, ami apró kis darabokra törött. A benne maradt kávécseppek pedig egymást megelőzve folytak le a hófehér falon. Semir próbált megnyugtatni, láttam rajta, hogy nem érti, hogy mekkora baj van most. Ha tudná, biztosan nem lenne ennyire nyugodt…

Hirtelen eszembe jutott valami, ha ők Nessit akarják, akkor csak a megfelelő pillanatra kell várniuk, mikor egyedül van… és most egyedül van.

- Semir, azonnal Vanessához kell mennünk, óriási veszélyben lehet. – mondtam neki dühösen

- Vanessa, mégis miért? – kérdezte

- Hát nem érted? Sophi csak azért volt itt mert Robert felbérelte, legalábbis ha ez így van akkor Ness életveszélyben van.

- Ó a francba. Mire vársz még? Induljunk! – rántott magával.

Útközben legalább ötvenszer hívtam őt, de egyszer sem vette fel és ez nem rá vall. Csak remélni merem, hogy még nincs késő…

Ahogy a házhoz érkeztünk egyből kiugrottam az autóból, benyitottam, az egész házban égett a villany és minden össze- vissza volt dobálva, Nessinek viszont nyoma sem volt… Benyitottam a fürdőszobába, ahol megpillantottam a tükrön lévő feliratot. Szóval igaz, lecsaptak… tényleg lecsaptak…

Vanessa szemszöge

Szörnyű fejfájással keltem fel, körbenéztem és meggyőződtem arról hogy egy autó hátuljában vagyok. Kinéztem az ablakon, az egyik autópályán haladtunk. A fejemben lévő erős lüktetés viszont még mindig nem csillapodott, sőt csak erősebb lett. Nem tudtam másra gondolni, csak Benre és arra a kis időre amit nyugodtan együtt tölthettünk, csak ez tartotta bennem a lelket. És rájöttem arra, hogy még nem, még nem vagyok kész meghalni, most hogy végre boldog lehetek, ezt nem teheti tönkre senki és semmi. Szóval megfogadtam magamnak hogy bármi is fog most történni erős maradok és megpróbálok elmenekülni…

Igy hát kaptam az alkalmon és felkaptam egy nehéz vas darabot, ami mellém volt dobva és lassan a sofőr felé indultam vele. 

- Megállni, most! – utasítottam

- Na nehogy azt hitt, hogy majd pont neked fogok engedelmeskedni… - válaszolt. Ismerős volt a hangja…

- Na ne, hiszen te.. te Sophi vagy. Tudtam hogy csak egy kétszínű kis ribanc vagy, az elejétől kezdve tudtam…

- Okos kislány, de azt hittem hamarabb le esik. Na de ülj csak le szépen Robert már vár minket.

- Miért, miért csinálod ezt? – kérdeztem, úgy mint aki nagyon meg van ijedve, de csak vártam az alkalomra hogy a fegyverét elvihessem.

- Ezért fizetnek drága… ja és mert nem bírom a képed. Még valami?

- Igen, ez… - válaszként lőttem egyet a bal kezébe, amitől fájdalmasan felkiáltott…kezéből pedig csepegni kezdett a vér.

- Te kis szajha ezt még megbánod… - próbálta elvenni a fegyvert. De ebben a pár pillanatban, míg dulakodtunk nem figyelt az útra, és nem vette észre hogy előttünk éppen útlezárás van egy építkezés végett. Egyszerre kaptuk az útra a fejünket, még próbáltam menteni a menthetőt, de a fegyver elsült és eltalálta a fékvezetéket…

- Együtt halunk meg… - hallottam Sophi szavait. Utána egy nagy becsapódás és már csak azt láttam hogy lángokban áll az autó, és körülöttünk minden csupa vér. Már nem éreztem semmit, csak vártam… vártam mikor ragad el a halál… Még egy pár percig láttam mi folyik körülöttem, utána már csak a szörnyű sötétség…

- Mi történt? Hol vagyok? – kérdeztem, de nem jött válasz. Körülöttem minden hófehér volt és egyedül voltam, fogalmam sem volt arról hogy hol vagyok… Utolsó emlékem az hogy Sophi el akarja venni a fegyveremet a kocsiban. Fura érzésem volt, olyan  ez az egész mintha nem is én lennék itt, vagy mintha csak lebegnék. Minden olyan könnyű és érzelemmentes. Lehet, hogy álmodom? Fura, mert ilyen élethű álmom még soha nem volt. Magamra néztem és egy hófehér ruha volt rajtam, gyönyörű hófehér ruha. Kiskoromba mindig ilyen ruhát képzeltem el az angyaloknak. Végigsimítottam a kezemmel a puha selymes ruhán és az szépen egyenletesen esett vissza a testemre. Hirtelen köd lett a szobában és megjelent valaki a szoba egyik sarkában. Neki is gyönyörű fehér ruhája volt és hosszú fekete haja akár csak nekem. A köd még eltakarta az arcát, megijedtem mi van, ha bántani akar? Menekülni próbáltam de fogalmam sincs hogy hová, hiszen egyetlen egy ajtót sem láttam sehol, de még ablakot sem. Az árny pedig egyre közelebb jött hozzám.

- Mit akar tőlem? Hagyjon békén. – kiáltottam kétségbeesetten.

- Nem akarlak bántani kicsim. Ne félj. – jött megint közelebb. Nem, az lehetetlen biztosan nem ő az. Egyre közelített felém alakja már kirajzolódott előttem… Döbbenten ismertem őt fel.

- Anya? – szaladtam oda hozzá

- Igen drágám, én vagyok az. – ölelt át

- Annyira hiányoztál. – zokogtam.

- Te is nekem kislányom. De szívem neked még nem kéne itt lenned, ez még túl korai. – mondta, majd lassan eltolt magától.

- Miért, hiszen ez csak egy álom nem? – kérdeztem, de nem válaszolt csak a padlót bámulta. De vajon ha nem álom akkor mi ez? – Anya, kérlek válaszolj, ez csak álom ugye?

- Nem, ez nem álom. Meghaltál kicsim. – sírta el magát. Nem hittem a fülemnek, szóval meghaltam? Ilyen lenne tényleg halottnak lenni? Akkor ezek szerint most  a mennyekben vagyok.

- Micsoda? – kérdeztem halkan – Ez hogy lehet? – pityeregtem

- Baleseted volt. – válaszolt. Hirtelen megfogta a kezem és egy másik helyen termettünk. Egy kórház volt. A folyosón csak úgy nyüzsögtek az emberek, az egyik megindult felém, azt hittem észrevesz, de ehelyett áthatolt a testemen. És az a legrosszabb hogy abszolút nem éreztem őt.

- Szellemek vagyunk ugye? – kérdeztem – Ezek szerint senki nem lát és nem hall minket…

Anya egy kórterembe vezetett be, még mindig elég furcsa volt, hogy nem az ajtón mentünk át hanem a falon keresztül. Viszont döbbenten néztem a kórházi ágyra… Én feküdtem rajta.. bőröm hófehér volt, pár helyen kisebb sebek ´díszítették´, fejemen kötés volt és majdnem mindenhonnan valami csövek lógtak ki. Fejem fölött ott sípolt az a gép, ami a szívverésemet mutatta. De várjunk csak, hiszen ez nem állt le, akkor még élek nem haltam meg.

- De anya,hiszen van szívverésem, életben vagyok. – mondtam neki.  

Anya nem szólt vissza, az ajtó felé nézett, ahol Ben jött be. Odaszaladtam Benhez, hogy átölelhessem, de ehelyett csak áthatoltam rajta és ő nem érzett semmit sem…

Ránéztem és nem a régi Ben nézett vissza rám. Szemei karikásak voltak és vörösek a sírástól. Kezében egy csokor vörös rózsa volt, rögtön kicserélte a vázában lévő virágcsokorral.

- Anya mióta fekszem én korházban? – kérdeztem

- Két hete fekszel itt mesterséges altatásban, de kicsim neked még nem szabad feladnod, azért hoztalak ide hogy lásd még van remény. Még visszatérhetsz.

- És mégis hogyan? Hiszen az orvosok biztosan nem hiába tartanak altatásban, és gondolom tényleg meghaltam, ha már egyszer a túlvilágra is kerültem… - akadtam ki – Már nincs visszaút. – néztem az ágyam mellett ülő szerelmemre. Szemeim könnybe lábadtak a látványtól. Nem akartam, hogy Ben szenvedjen. Mellette akartam lenni, át akartam ölelni hogy tudja hogy én mindig itt leszek bármi is történjen.

Ebben a pillanatban egy orvos jött be a kórterembe. Egy csomó papír volt a kezében és nem vágott valami vidám arcot. Ismerem ezt a nézést ilyenkor közlik a rossz híreket a hozzátartozókkal…

- Van valami új híre doktor úr? – kérdezte Ben

- Sajnálom, de Mrs. Hamilton…

- Mondja már. – kiáltott rá

- Kómába esett. Nincs sok esély rá hogy túlélje a történteket sajnálom. Bármikor beállhat nála a … halál…