18. rész- Welcome back again...

Hali :) Itt a 18.rész is. Szerintem unalmas lett egy kicsit, de azért véleményeket kérek, és lépjetek be a blog csoportjába is. Jó olvasást 

                                        Viki :)

Vanessa szemszöge

London, az a város, ahol az álmok valóra válnak, ahol bármi megtörténhe

Mindenki számára létezik egy hely, ahol az álmok valóra válnak, ahol bármi megtörténhet, ahol igazán jól érzed magad… Nos, számomra ez a hely London. Ez a hely az álmok városa, itt valahogy minden olyan könnyen megoldódik, és egy kis időre ki tudok kapcsolni, elfelejtem minden problémámat. El tudom felejteni Robertet, és minden mást, ami otthon vár rám…Mindent. Itt csak mi vagyunk egymásnak, csak Ben és én, nem zavar senki sem.

Már lassan két hete, hogy eljöttünk erre a kis ´kiruccanásra´nagyon jól érezzük itt magunkat, kár hogy lassan haza kell mennünk, hiszen itt végre kettesben lehettünk. Ez alatt az idő alatt körbejártuk egész Londont, minden nap felültünk a London Eye-ra, és csodáltuk a gyönyörű kilátást. Megfogadtuk, ha később is még együtt leszünk, biztosan eljövünk ide.  De hát kitudja mit hoz a jövő, szóval addig kell boldognak lennünk míg lehet, mert az élet kegyetlen van mikor olyan embereket vesz el tőlünk akiket szeretünk ... és ez ellen nem tehetünk semmit sem.

- Ben tudod hogy utálom, ha néznek... főleg ha alszom. – dünnyögtem még félálomban.

- Én meg imádom nézni, ahogyan alszol annyira szép vagy. – mondta. Ezen elmosolyodtam én is. Hihetetlen, hogy mennyire aranyos, egyszerűen imádom őt. De a félelem mindig bennem van, azért hogy elveszíthetem őt.

- Szeretlek Ben. – suttogtam.

- Én is téged. – csókolt meg. Ismét heves csókcsatába kezdtünk, aminek az lett a vége hogy délben keltünk ki az ágyból. Gyorsan megebédeltünk egy közeli étteremben, majd elindultunk a városba. Kéz a kézben sétálgattunk a városban, mikor észrevettem hogy hol vagyunk. Ott áltunk az előtt az épület előtt, ahol anyámat meggyilkolták. Az emlékek felszínre törtek, és ez ellen semmit nem tudtam tenni. Lehet hogy egy esélyt kéne adnom apának, de ez a dolog amit tett megbocsáthatatlan. Viszont hiányzik... nagyon hiányzik az ölelése, ahogyan félt mindentől, legfőképpen a fiuktól... Emlékszem volt egy fiú akinek tetszettem még 14 éves koromban, és egyszer elhívott  fagyizni. Apa csak úgy ment bele az egészbe ha a fiú eljön és elkér apától. De ez sem volt neki elég, emlékszem hogy egész végig a nyomunkban volt. Igaz utána duzzogtam, és nem beszéltem vele egy ideig, de mégis hiányzik ez az egész...Mert akkor még egy család voltunk...

- Hé, minden rendben van? – kérdezte Ben.

- Tudod ezen a helyen történt minden, itt gyilkolták meg anyát. Valójában még mindig olyan hihetetlen ez az egész, pedig már több éve hogy nincs köztünk. – válaszoltam könnyeimmel küzködve. Ben csak szorosan átölelt, úgy érzem mellette tényleg biztonságban vagyok és nem eshet bántódásom.

-Biztos vagyok benne hogy anyukád figyel téged, és rettentően büszke rád. De biztosan nem akarja hogy szomorú légy, szóval egy kicsi mosolyt kérek. – mondta. Igaza van, anyának látnia kell hogy erős vagyok, és nem török össze.

- Rendben. Na így jó lesz? – kérdeztem vigyorogva.

- Tökéletes. – válaszolt Ben. – Figyelj ezt csak később akartam odaadni, de azt hiszem most jött el a megfelelő pillanat. Fordulj meg. – mondta Ben. Szót fogadtam neki, lassan megfordultam.

- Ez a tiéd... – suttogta, majd a nyakamba akasztott egy gyönörű nyakláncot. Két szív volt rajta, az egyik apró kövekkel volt kirakava, és a két szív egymásba fonódott.

- Ben...ez...ez gyönyörű szép, köszönöm. – mondtam neki, majd megcsókoltam. Igazából nem akarok hazamenni, annyira de annyira jó itt lenni kettesben. Nincs semmi olyan dolog ami végett izgulni kéne. Itt a problémák maguktól megoldódnak.

Egy helyre viszont még el kell mennem, meglátogatni Mattet. Már nem láttam őt, azóta mióta az autópályarendőrségnél dolgozom. Igaza volt, hiszen ő ajánlott be engem. Azt mondta hogy ez nekem való hely lesz, nem tévedett. Ha akkor nem fogadom meg a tanácsát akkor most talán nem ismerném Bent, és még mindig Robert mellett lennék. De ebbe még belegondolni is szörnyű. Matt viszont tényleg szörnyen hiányzik, hiszen ő volt apám helyett apám és megigértem neki hogyha itt vagyok Londonba meglátogatom.

- Ben mi lenne ha elmennénk Matthez? Biztosan örülne neki. – kérdeztem

- Rendben van. Te tudod hogy merre lakik? Vagy felhívod? – kérdezte Ben

- Már hívom is.. – válaszoltam. Két csöngésre fel is vette a telefont.

- Igen? Itt Matt Parker.

- Szia Vanessa vagyok. Az a helyzet hogy itt vagyunk Londonban, és ha otthon vagy meglátogatnák téged. Mit szólsz?

- Nessi derégen hallottam a hangodat. Persze otthon vagyok és gyertek nyugodtan. De várj... kivel is vagy?

- Majd meglátod, legyen meglepetés. Na szia, nemsokára ott vagyunk.

Kíváncsi vagyok Matt reakciójára,mikor meglát minket, ő soha nem kedvelte Robertet, de valahogy sikerült elfogadnia, viszont sokat veszekedtünk végette. Igy utólag bánom is hogy nem hallgattam rá.

                                                                              *

Fél óra múlva oda is értünk Matt lakásához.  Alig változott valami azóta mióta nem voltam itt. Még mindig ugyanolyan Matt kis agglegénylakása, mint volt.

- Szia Matt. – ugrottam a nyakába egyből ahogy kinyitotta az ajtót.

- Kicsi Ness, de hiányoztál. – ölelt át ő is. – Na és ki is van itt veled? – kérdezte.

- Szerintem nem kell bemutatnom titeket egymásnak. Ő itt Ben. – válaszoltam mosolyogva

- Hogy micsoda? Te és Ben? Ti együtt vagytok? Ez meg hogy? – tette fel sorban a kérdéseket. Ezen mind a kettőnknek nevetni kellett.

- Hát egyszerűen. – válaszolt Ben nevetve.

- Tudom, csak nem gondoltam volna. Na de akkor látom hogy jó döntés volt az autópályarendőrség, hiszen majd kicsattansz a boldogságtól. De várj, mi lett Robertel?

- Hát igen boldog is vagyok. És Robertel vége van, már egy ideje. Tudod történt egy pár dolog... – válaszoltam

- Őszintén szólva, én örülök hogy szakítottatok. Robert rossz ember volt... – mondta – Na de mióta is vagytok Londonban? – kérdezte

- Hát majdnem 2 hete. De ma megyünk haza az esti géppel.  – válaszoltam mosolyogva. – Egyébként még mindig semmi nyom anya gyilkosáról? – kérdeztem

- Csak annyit tudtunk meg, hogy egy nő volt. De más nyom nincs sajnos, de ha megtudok valamit értesítelek. Még mindig gőzerővel folyik a nyomozás. Tudod nagyon hiányzik anyukád, ő volt a legjobb társam, és persze a legjobb barátom is. – válaszolta.

- Mindannyiunknak hiányzik. – mondtam. – Na és amugy mikor jösz Los Angelesbe? – kérdeztem kíváncsian

- Hát talán a jövő hónapba. Még van egy kis dolgom itt, de majd meglátogatlak ígérem. – válaszolta

*

A délután gyorsan elment, olyan 4 óra körül visszaindultunk a hotelba, gyorsan összepakoltuk a cuccainkat, és elindultunk a reptér felé taxival. A repülőgépre még legalább egy órát kellett várni, addig beültünk egy közeli Starbucksba.

- Olyan furcsa lesz újra otthon. – mondta Ben

- Hát igen, de ha Sophi egy újjal is hozzád mer érni esküszöm hogy kinyírom. – válaszoltam komolyan. Ijesztő ahogyan nyomul Benre, de nemfogja tőlem elvenni azt garantálom.

- Nem kell féltékenynek lenned, tudod hogy csak téged szeretlek. – mondta Ben, majd egy puszit adott a homlokomra.

- Nem vagyok féltékeny. - válaszoltam nevetve

*

A repülőút gyorsan eltelt, hiszen majdnem az egészet végigaludtam. Ben ébresztett fel már mikor a leszáláshoz készülődtünk.

Összeszedtük a csomagjainkat és elindultunk kifelé, tényleg furcsa itthon lenni. A reptér előtt Semir és Emily vártak minket. Emilyt már múlt héten kiengedték a kórházból, már teljesen jól van.

- Na végre megjött az ifjú pár. – kiabálta Semir, amint meglátott minket.

- Sziasztok srácok. – szaladtamoda hozzájuk. – Hiányoztatok.

- Ti is nekünk. Na és milyen volt a kirándulás? – kérdezte Emily

- Egyszerűen fantasztikus, majd mesélek. – válaszoltam. – De most mást sem akarok mint hazamenni és lefeküdni egy kicsit. – mondtam nevetve. Tényleg nagyon elfáradtam, hazamegyek és szerintem holnap délig ki sem kelek az ágyból.

- Rendben hazaviszünk, Ben gondolom veled megy ugye? – kérdezte Emily.

- Hát, sajnos nem tudok, Semir mondta hogy be kell mennem az őrsre, de reggel érted megyek drágám oké? – kérdezte Ben

- Rendben Ben, hiányozni fogsz. – csókoltam meg.

- Ugyanmár gyerekek, menjetek szobára. – kiabálta Semir, ezen mindannyian elkezdtünk nevetni. Hihetetlen ez az ember, mindig megnevettet.

*

Amint hazaértem ledobtam a cuccaimat a kanapéra, és egyből a fürdőszobát vettem célba. Legalább fél órát áztattam magam, mikor valami zörgést hallottam kintről. Gyorsan magamra tekertem egy törölközőt, és kimentem az előszobába. Felkaptam egy vázát az egyik asztalkáról. Mostanában elég paranóniás vagyok. Halkan kiosontam az ebédlőbe de nem találtam ott senkit, viszont az ajtó nyitva volt és a bőröndöm leesett a kanapéról. Körülnéztem de senki nincs itt. Lehet hogy csak a huzat volt, mivel eléggé nagy szél lett kint, talán rosszul csuktam be az ajtót. Ez a gondolat egy kicsit lenyugtatott. Már hirtelen azt hittem hogy talán Robert jött be, de hiszen honnan tudná a lakcímemet meg hogy pont most vagyok itthon.

Gyorsan felöltöztem és elmentem aludni. Még Ben egyszer felhívott hogy minden renben e van. Hihetetlen hogy mennyire aranyos, ahogyan aggódik. Bár még nem is tudja hogy Robert újra itt van, és nem is szabad megtudnia.

Ahogyan befeküdtem az ágyba el is aludtam. Olyan 12 óra körül felriadtam, megint valami zörgést hallottam lentről.  Mintha valaki járkálna lent, lehet csak Ben akarja rámhozni a frászt, remélem így van. Felkaptam a köntösöm és a fegyverem , és halkan elindultam  lefelé. Benéztem a konyhába de nem volt ott senki sem, és a nappali is üres volt. De ekkor valami furcsa érzésem támadt, mintha valaki lenne mögöttem, lassan megfordultam. Igazam volt, ott állt előttem teljes életnagyságban az az ember, akivel soha többé nem szerettem volna találkozni. Kikapta a fegyvert a kezemből, és eldobta a szoba másik felébe...

- Régen láttalak Mrs. Hamilton... hiányoztál – mondta gonosz vigyorral az arcán.

- Robert... te meg mit keresel itt?