2. évad 2. rész - Búcsúlevél

Sziasztok, itt a második rész is. Remélem tetszeni fog,és megkérnék mindenkit hogy véleményt hagyjon maga után, akár chaten is. Köszönöm :)

Vanessa szemszöge

Összeszedtem a bárban hagyott cuccaimat és az otthonomnak nevezett házba siettem. Nem vágytam másra, csak egy kis forró fürdőre, a tegnap éjjel után szükségem volt rá. Még mindig éreztem az alkohol és a drog mámorító hatását, ami felszabadulttá tett még jobban. Ezt figyelmen kívül hagyva hagytam el a kocsmát és indultam útnak kocsival. Az egyik mellékutcába hajtottam be, mikor láttam, hogy jönnek utánam a zsaruk…Na szuper mondhatom, másra sem vágytam csak is ezekre. Félreálltam az egyik parkolóban és kiszálltam a kocsiból. Próbáltam úgy tenni, hogy a múlt éjjel nyomait még csak véletlenül se lehessen rajtam látni, a biztonság kedvéért inkább felvettem a napszemüvegemet is.

- Jó napot hölgyem igazolványt és hajtásit kérünk – jöttek oda hozzám. Na igen, a szokásos duma.

Átnyújtottam a szükséges iratokat és vártam, hogy mi fog történni. Az egyik rendőr a kocsiba ment a papírjaimmal gondolom ellenőrizni, hogy nem e hamisak, ezért kezdtem egy kicsit meg ijedni, mivel tényleg hamis papírjaim voltak, reméltem, hogy nem szúrják ki, mert akkor lőttek az én kis álcámnak.

Biztos voltam benne, hogy keresnek Los Angelesből, és ha Semiréken múlik már rám is küldték a hatóságokat, ám eddig sikerült csendben meghúznom magamat. Egészen mostanáig.

- Minden rendben van? – mentem oda a kocsihoz. A két rendőr pár percig csak beszélgetett egymással, de sajnos nem hallottam, hogy mit beszéltek.

- Kisasszony jó lenne ha befáradna velünk a rendőrségre kérem – fordult felém az egyik.

- Miért? Nincs rendben valami? – kérdeztem úgy,hogy ne keltsen feltűnést az idegesség,ami most uralkodott rajtam.

- Valami végett nem tudjuk az igazolványát ellenőrizni – válaszolt. Nem futhattam csak úgy el,  ezért kénytelen voltam velük menni és bízni abban, hogy minden rendben lesz. Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy Mike a táskámba dugott két csomag heroint, azért hogy vigyem haza. Na remek, ha ezt megtalálják nálam egy életre végem lesz. Fél óra alatt oda is értünk a rendőrségre, ahol leültettek egy irodába, hogy várjak ott. Ahogy körülnéztem a kis helyiségben elkezdtek hiányozni a régi idők. Most valahogy újra eszembe jutott minden, hiszen én szerettem rendőr lenni, mindig is. Eszembe jutottak Semirék is a londoni kirándulásunk…és az a személy is, akire a legfájdalmasabb visszagondolnom, nem más mint Ben. Vajon most mit szólna nekem? Egészen biztos vagyok benne, hogy leszidna a viselkedésem végett. De ugyan már miről beszélek, hiszen halott, MEGHALT, nem fog visszajönni semmilyen csoda folytán sem. Gondolatmenetemből az éppen felém közeledő rendőr rázott ki.

- Megkérnénk, hogy adja oda a táskáját, és fáradjon velünk a kihallgatóterembe Ms. Cambell – mondta komolyan, de mielőtt tiltakozhattam volna bilincsbe verte a kezemet és úgy vitt oda. Szépen nézek ki mondhatom. Pacsit magadnak Ness.

- Máris jön az egyik kollégám és kihallgatja Önt, addig mi átnézzük a dolgait – mondta ismét, még szerencsémre, hogy a két zacskó drogot elrejtettem egy olyan helyre ahol szerintem nem mernek kutakodni. – Ja és vérvétel is lesz, mivel a gyorshajtás végett szükségünk van arra, hogy kimutassuk nem e fogyasztott alkoholt az elmúlt 12 órában – na jó, ez már totális lebukás.

Türelmetlenül vártam a vérvétel után arra, aki ki fog majd hallgatni. Pár perc múlva be is lépett valaki  az ajtón, riadtan kaptam oda a fejem és a döbbenettől egy szó sem jött ki a torkomon, az ajtóban nem más állt, mint Matt.

- Jézusom Nessy te meg mi a szart keresel itt? – kérdezte, közben pedig szorosan átölelt.

- Elkaptak gyorshajtásért – válaszoltam flegmán. Láthatólag nem lepte meg hogy ennyivel elintéztem a dolgot.

- Úgy értem mit keresel Párizsban? És mi ez a ruha rajtad? – nézett rajtam végig. Hát igen, nem az én stílusom szokott lenni a picsanadrág és a szűk mell alattig érő topp, de hát az emberek változnak. A kérdéseire csak vállat vontam és lehuppantam a sarokban lévő székre, és a további időt a cipőm tanulmányozásával töltöttem.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyit kerestünk téged. Semirék is rettentően aggódtak…már arra is gondoltunk, hogy nem is élsz, hogy végeztél magaddal – szidta le a fejemet Matt barátom.

- Látod élek, nincs baj – nevettem el magam.

- De igen, nagyon is baj van, hogy tehetted ezt? Lelépsz egy szó nélkül… - folytatta a lecseszésemet, én ügyet se vetettem rá most a körmeimet néztem és tudatosult bennem, hogy ideje lesz meglátogatni a manikűrösömet. Az ajtó hirtelen kinyílt és az egyik nyomozó jött be rajta. Kezében gondolom a véreredményekkel.

- Ki az a Cindy Cambell? – kérdezte Matt a zsarutól, ő pedig egyenesen rám mutatott. Matt sóhajtott egyet és kiküldte a felesleges személyt a szobából, majd belenézett az aktákba. A sorok olvasása közben a csalódottság ült ki az arcára, majd miután letette a mappát felém közeledett.

- Ez nem te vagy, egyáltalán mi ez a név? És mondd csak mióta drogozol? – kérdezgetett egyre idegesebben, de én csak vonogattam a vállamat és nem néztem fel rá.

- Vanessa az istenért válaszolj már végre – kiáltott rám, mire összerezzentem. Hezitáltam azon, hogy mondjak e neki valamit vagy csak hallgassak.

- Te ezt rohadtul nem érted – vágtam vissza végül. Megrázta a fejét és kiment a szobából. Hát ebbe meg mi ütött? Azért ennyire csak nem vagyok szörnyű…na mind egy. Matt amint látom nem hagyott magamra csak kiment valamiért. Egy fehér borítékkal a kezében tért vissza, amit aztán szó nélkül át is nyújtott nekem. Nem tudtam mit akarhat evvel, hiszen a borítékra nem volt írva semmi sem. Lassan feltéptem a csomagolást és olvasni kezdtem.

Kedves Vanessa,

Ha most ezt a leveled a kezedben tartod az azt jelenti, hogy én már nem lehetek veled többé. Nem vigyázhatok rád, nem tehetlek boldoggá,de ne felejtsd el, hogy mindig veled vagyok. Akárhol vagy, akármit csinálsz én veled vagyok. Egy percre sem hagylak magadra. Elsősorban szeretnék neked köszönetet mondani, hogy megismerhettelek és hogy magamévá tudhattalak. Bár nem indult valami fényesen a kettőnk kapcsolata, de a végére sikerült megbékélnünk egymással. Egy életvidám,mosolygós lányba szerettem bele, és szeretném ha mindig ilyen maradnál. Mert majd egyszer valaki ugyanígy fog beléd szeretni ahogyan én is, és nem szeretném ha egy szomorú lányt látna, bár tudom, hogy nehezen éled meg most a történteket, de kérlek ne csinálj butaságot. Minden rendben lesz, gondolj a sorsra, hogy ennek így kellett most lennie, és ez azt jelenti, hogy egy jobb élet vár rád valaki mással az oldaladon. Egy nap majd gyerekeid lesznek és hihetetlenül boldog leszel  valakivel, és szeretném ha majd ennek az illetőnek is megmutatnád ezt a levelet, van számára egy fontos üzenetem a levél végén. De odafent mindig ott leszek én is, és ne feledd mindent látok. Veheted ezt a levelet egy amolyan búcsúlevélnek, amiért nem tudtam neked ezeket elmondani. Bár remélem minél később fogod ezt elolvasni, vagy inkább nem is fogod olvasni, de a sorsunkat nem mi irányítjuk sajnos. Egyébként, ezt a levelet éppen a londoni nyaralásunk utolsó előtti napján írom, te éppen a fürdőben vagy és nem is sejted, hogy mit csinálok. Végezetül még annyit, hogy örökké szeretni foglak téged, de el kell, hogy engedjelek, és neked is így kell tenned.

Ben

ui: Te aki, most Nessy mellett tudhatod magad,tudnod kell, hogy nagyon szerencsés ember vagy. Becsüld őt nagyon meg, hiszen még egy ilyen lányt nem fogsz ismerni, mint ő. Ezt jól vésd az eszedbe.

Mire a levél végére értem a könnycseppek egymást megelőzve száguldoztak ki a szememből. Nem ezt szerette volna, biztos vagyok benne, hogy nem büszke most rám egy cseppet sem.

- Épp az nap indultam vissza Los Angelesbe mikor elmentél, akkor szerettem volna neked adni a levelet – ült le mellém Matt. – Nagyon szeretett téged – mondta, de ettől még jobban sírnom kellett. Talán most jövök rá arra, hogy mennyit is jelentett nekem valójában.

- Hiányzik – suttogtam. – Nagyon hiányzik – borultam Matt nyakába.

- Tudom szivem, de az idő begyógyítsa a sebeket – válaszolt. – Na de most gyere, kiviszlek innen – segített fel a székből.

- Haza kell mennem – néztem magam elé. Tényleg biztos voltam benne, hogy készen állok visszamenni Los Angelesbe, hiszen egyetlen cél lebegett a szemem előtt…a BOSSZÚ.

2. évad - 1.rész

Sziasztok,meghoztam a 2.évad bekezdő részét is! Nagyon kérek mindenkit, hogy irjon véleményt, ha olvassa, ugyanis ez most egy kicsit más lett. :) köszönöm! És igy egy kis trailer is a 2. évadhoz! :)

Viki

Vanessa szemszöge

Szörnyű fejfájással ébredtem, és a legrosszabb, hogy azt sem tudom, hogy hol vagyok. Lassacskán kinyitottam a szemeimet és rá kellett jönnöm, hogy nem máshol vagyok, mint egy bárpulton. Na remek, csodálom, hogy nem dobtak ki. Bár Mike jó ember, nem dobna ki csak úgy. Hiszen már több, mint egy éve, hogy nála lakom. Még Párizsban találkoztunk a reptéren, és egyből megtaláltuk a közös hangot. Barátok vagyunk, némi kis extrákkal…de egyikünk sem érez többet a másiknál. Mondjuk úgy, hogy hasonló a múltunk talán ezért is vagyunk ilyen jóban. Mike segített rajtam, bár igaz, hogy ez nem a legjobb megoldás, de kit érdekel. A régi Vanessa már két éve meghalt, és nem tér vissza többé.

Visszatekintés (kb. 1 és fél évvel ezelőtt)

Nem bírom tovább, el kell mennem, itt kell hagynom ezt a helyet,mert itt fogok begolyózni. Hiába mondja mindenki, hogy idővel könnyebb lesz, cseszettül nem könnyebb, sőt..napról napra csak nehezebb ez az egész. Idegesen dobáltam bele a bőröndömbe minden ruhámat, közben pedig lementem a konyhába és felbontottam egy üveg whiskeyt. Igen, mostanában az alkohol és én nagyon jó barátok lettünk. Már csak az maradt nekem az egész elcseszett életemből.

Tíz perc múlva a csengő hangját hallottam meg már megint. Minden nap körülbelül hússzor hallom. Álltalában Semir, vagy Emily járkál erre felé, de nem mindig nyitok nekik ajtót, nincs kedvem hallgatni azt hogy „Tudom, hogy milyen nehéz neked, de hidd minden rendben lesz, csak adj időt” , vagy a másik kedvencem, amit Emily szokott mondogatni „ Hidd el Ness, nekem sem könnyű, hiszen a bátyám volt, de biztos vagyok benne, hogy odafentről figyel minket, és biztos szomorú, avégett, hogy ennyire tönkrevágod magad.” Na ettől hányni tudnák… meg attól „hogy ez nem a te hibád” Nem a francokat nem, ha nem megy akkor Robert után, miattam mert én éppen a halálomon voltam,akkor most ez nem történt volna meg. Nekem kellett volna már a kocsiban meghalnom, sőt nem ott hanem már 14 évesen a hotelban anyám helyett, most akkor minden szuper lenne. Vagy talán nincs igazam? De, igen nagyon is igazam van. Hiába is próbálnak nekem minden mást bemesélni, ez a csúf igazság.

Ja igen, néha apám is meglátogat, de ő sem tud a megszokott szent beszédnél többet mondani…azt hiszi, hogy ez a tragédia, majd újra összehoz minket, de biztosítottam, hogy nem, én ugyanúgy gyűlölöm a tettei végett. Egyetlen úgymond barátom az Matt maradt, ő volt az egyetlen, aki megértett, de két hete neki is el kellett mennie vissza Londonba, így újra egyedül maradtam. Munkában csak a balesetem előtt voltam utoljára, azóta ha lehet messzire elkerülöm azt a helyet, viszont ma megszegem a kis szabályaimat ugyanis be kell mennem felmondani, hiszen elutazom. Nem tudom, hogy hová, de el innen. Új életet kezdek, új névvel, hogy senki se találjon meg. Ma estétől, amint felszálltam a repülőre, nincs több Vanessa Hamilton, már csak Cindy Cambell fog létezni ezentúl. Megvannak a papírjaim, minden el van intézve. Ismerek pár olyan embert aki, igaz nem legálisan, de elintézte az új személyazonosságomat, de most a törvény érdekel a legkevésbé.

Még mindig valaki csengetett, ezért kénytelen voltam ajtót nyitni mert már agyamra ment. Fogtam a kis üvegemet és elbattyogtam az ajtóig. Kinyitottam, és tadaaa mit látnak szemeim ki van az ajtóban? Nem más, mint Semir, meg sem lepődöm rajta. Ki másra számíthattam volna. Csak nem Benre? Á nem, hiszen ő lássuk csak…meghalt.

- Mit akarsz? – kérdeztem flegmán. Ő csak megforgatta a szemeit, és beljebb jött. A konyhába indult, ahol csak az óriási káosz uralkodott.

- Nem élhetsz így Nessi – jött oda hozzám és kivette a kezemből az alkoholos üveget. – Ez nem te vagy – rázta meg a fejét.

- Mégis mit tudsz te? Igen, talán régen nem ilyen voltam, de azok az idők elmúltak. Már ilyen vagyok, ha nem tetszik nem kell utánam jönni. Nyugodj meg, tudom, hogy csak azért járkálsz utánam mert megígérted neki, hogy figyelsz rám. De nem érdekel, felnőtt nő vagyok tudom, hogy mit csinálok – kiabáltam, és kikaptam a kezéből az üveget, és jó nagyokat kortyoltam bele.

- Igen? Felnőtt nő vagy? Azt hiszed,mi? Hát egyáltalán nem így viselkednek a felnőttek – vitte fel ő is a hangerőt – Figyelj, én tudom, hogy nehéz neked ez az egész, de egyszer muszáj lesz túltenned magad rajta és továbblépni. – ült le mellém a kanapéra. – Talán bejöhetnél dolgozni végre, lehet, hogy az jót tenne neked. Már mindenki hiányol téged. – mondta immár kedvesen.

- Pff..még hogy munkába, arra a helyre, ahol mindez kezdődött? Ahol minden tele van emlékekkel? Nem,köszönöm, én nem szeretnék emlékezni, nem szeretnék többé a múltra figyelni. Számomra vége annak az időszaknak. – magyaráztam neki. – De tudod mit, bemegyek veled, úgy is van egy két elintéznivalóm – kaptam az alkalmon, így legalább hamarabb tudok szólni a Krügernek a felmondásomról.

- Na végre, legalább kimozdulsz egy kicsit. – állt fel a helyéről, és egyből az autója felé tartott. Én pedig követtem kifelé. Útközben a csend uralkodott, Semir koncentrált a vezetésre, én pedig bámultam ki az ablakon, és a legrosszabb dolgot csináltam visszaemlékeztem…Még egyszer utoljára átgondoltam mindent, és úgy gondolom, hogy helyesen cselekszem. Hiszen itt csak szenvedés lenne semmi más. Ezt letudva magamban indultam be a volt munkahelyemre. Először megtorpantam az ajtóban, hiszen egy kicsit azért féltem belépni, de aztán végül sikerült legyőznöm a félelmemet.

Bent minden ugyanúgy nézett ki, ahogyan a történtek előtt… Amint megláttak a többiek, egyből egy egy öleléssel üdvözöltek. Tudom, hogy talán utoljára látom őket, és azért hiányozni fognak, nagyon is. Semirrel bementünk az irodába, egyből Ben asztalán akadt meg a szemem, hiszen már teljesen üres volt. Olyan furcsa, hiszen mindig szanaszét volt rajta dobálva minden, most pedig egyszerűen üres…és egy képen kívül nincs rajta semmi sem. Közelebb mentem hozzá, végigsimítottam az asztalkán és szinte akaratomon kívül, de újra lejátszódtak az emlékek a fejemben, mikor még minden rendben volt..Kezembe fogtam a kis képet, a közös képünk volt rajta, amit még Londonban készítettünk. Megtörtem, könnycseppek gyűltek a szemembe, és lassan lecsurogtak az arcomon. Üresnek éreztem magam belülről, igazából már annyira fájt, hogy nem éreztem. Vagy talán már hozzászoktam a fájdalomhoz…

- Minden rendben? – jött oda hozzám Semir, amint meglátta, hogy zokogok. Nem válaszoltam semmit, gondolom ebből ki tudta következtetni, hogy mi van. Letettem a képet vissza az asztalra, és egy kicsit összeszedtem magam, majd a főnök irodája felé közeledtem. Óvatosan lenyomtam a kilincset és beléptem az ajtón.

- Jó napot – köszöntem

- Magának is Ms. Hamilton. Hogy érzi magát? – kérdezte

- Nos, erre nem szeretnék válaszolni – intéztem el ennyivel – Felmondok – böktem ki hirtelen.

- Hogy micsoda?

- Jól, hallotta, nem szeretnék többé itt dolgozni, tudja itt minden rá emlékeztet, és én ezt egyszerűen nem szeretném tovább csinálni. Magának elmondom, hiszen bele kell írnia az okot a felmondásba. Szóval, elutazom..holnap reggel, és valószínűleg egy ideig, vagy talán soha nem jövök már vissza. Új életet kezdek. Szeretném, ha ezt holnap elmondaná a többieknek is, mivel én nem vagyok rá képes. Nem bírnám a búcsúzást… Mondja meg nekik, hogy sajnálom, de így lesz a legjobb…- mondtam a főnöknek aki ledöbbenve hallgatott végig. Majd a végén bólintott egyet,én pedig nyugodt szívvel indultam el az ajtó felé. – Ja és ne keressenek kérem – fordultam vissza. Majd intettem egyet és elhagytam az épületet, a főnök irodájában volt egy hátsó kijárat ott távoztam, és gyalog indultam el. Eszembe jutott még egy kis dolog, amit el kell intéznem. Útközben megálltam egy virágosnál és vettem két szál rózsát, majd folytattam az utam…a temetőbe. Már a temetés óta nem jártam, kint…egyszerűen nem tudtam kimenni. De most muszáj, el kell tőle búcsúznom. Őt nem hagyhatom itt csak úgy. A temető kapujához érve összeszedtem minden energiámat, és átléptem az kapun. Egyből szörnyen rossz érzés fogott el. Lassan sétáltam a sírok között, mikor odaértem a célomhoz leültem a mellette elhelyezett kis padra. Az egyik rózsát leraktam magam mellé a másikat pedig a kezemben szorongattam. Úgy éreztem,mintha nem egyedül lennék itt.. persze itt most nem arra gondolok, hogy körül vesznek a szellemek, hanem olyan furcsa érzés volt. Ilyen érzésem, Ben közelében szokott lenni. Jó érzés volt, mégis ijesztő, hiszen tudom, hogy nem él.

- Ben, én csak azért jöttem, hogy…hogy elbúcsúzzam..Tudod, elmegyek, elölről kezdek mindent. – tettem le a rózsát a sírra. – Hiányzol, rettenetesen, egyre jobban, mindig,mindig jobban. Úgy érzem szétszakad a szívem, ha rád gondolok. Legszívesebben utánad mennék,de tudom…tudom, hogy annak nem örülnél, sőt biztos vagyok benne hogy óriási lecseszést kapnák végette – mosolyodtam el, ahogyan elképzeltem a szituációt, de közben a könnyek megállíthatatlanul potyogtak a szememből. – Miért? Miért kellett pont neked elmenned Ben? Azt mondtad, hogy soha sem fogsz elhagyni, emlékszel? – kiabáltam – Mond , emlékszel? Válaszolj! Na mi lesz? …. Persze, nem tudsz válaszolni, mert megszegted az ígéreted és itt hagytál. Látod? Egyedül maradtam. Haragszom rád, haragszom magamra, haragszom mindenkire. Rád azért mert elmentél és ezt soha nem bocsátom meg neked? Magamra pedig, mert hagytalak elmenni, és mert az én hibám volt az egész. Szóval így kell búcsúznunk tényleg? Itt kell ordibálnom egy sírkővel…most komolyan idáig jutottunk. Nem hiszem, el Ben… te nem lehetsz ott lent egyszerűen nem. – rogytam le a földre. – Nem válaszolsz, látod? Akkor én most megyek is…Szeretlek, mindennek ellenére szeretlek nagyon is. Egyszer még találkozunk – néztem fel az égre és elindultam. Anyukám sírjához is letettem egy virágot és elbúcsúztam tőle is, majd kifele indultam.  Lépteket hallottam magam mögött, gondoltam, hogy valami macsak lehetett csak, de hátrafordultam és egy férfi alakot vettem ki, de aztán eltűnt. Követni próbáltam, de nem mentem sokra vele. Talán már begolyóztam.

***

Másnap reggel felszálltam a Párizsba tartó gépemre, és innentől kezdve 180 fokos fordulatot vett az életem, nem éppen jó irányba. 

23. rész - Vége mindennek

Sziasztok drága olvasók, hát hosszú hosszú kihagyás után itt az évadzáró rész. Most már igyekszem a következő évadot nem ennyi késéssel megírni. Hát ehhez a részhez inkább nem fűzök semmit, döntsétek el ti hogy milyen lett. NAGYON, NAGYON ÖRÜLNÉK A VÉLEMÉNYETEKNEK, HIDEG MELEG JÖHET, AKÁR CHATEN IS!KÖSZÖNÖM. Ám idő közben új blogom nyílt, méghozzá egy ByTheWay fanfiction örülnék ha oda is benéznétek. Köszönöm a figyelmet. Jó olvasást.

                        Viki:)

Kómába esett. Nincs sok esély rá hogy túlélje a történteket sajnálom. Bármikor beállhat nála a … halál…

Mi? Nem, az nem lehet, nem halhatok meg még nem jött el az ideje. Benre néztem, úgy láttam, hogy még mindig nem fogta fel amit az orvos mondott. Szemei könnybe lábadtak és csak azt a bizonyos nem szócskát hajtogatta egész végig. Lábai felmondták a szolgálatot és a földre rogyott… az én szemeimben is újra megjelentek a könnycseppek, próbáltam őt megérinteni, de hiába kezeim áthaladtak a testén. Pedig meg akartam őt vigasztalni, tudatni akartam vele hogy itt vagyok és soha nem hagyom őt el. Kiabáltam, ordítoztam, de semmi sem történt a testem ugyanúgy mozdulatlanul hevert és csak a gépek tartották bennem az életet. Anyura néztem, ő csak nézett rám, de szemibe neki is megjelentek a sírás jelei. Ben lassan felkelt a padlóról, és még egy utolsó csókot nyomott ajkaimra, amit furcsa módon éreztem. Éreztem, ahogyan megcsókol, de mást abszolút nem. Egyből a szám elé kaptam a kezemmel, ekkor döntöttem el, hogy élnem kell nem adhatom fel. Ben idegesen kiszaladt az ajtón, próbáltam utána menni de valahogy nem tudtam kilépni a szobából, olyan volt mintha bezártak volna ide saját magammal. Rémisztő. Bárhogy is próbálkoztam egyszerűen nem ment, a szoba fogságába estem és nem tudtam szabadulni.

Már vagy két órája annak, hogy Ben elment. Remélem semmi őrültéget nem tervez. Mot pedig, bejött hozzám Emily,nem hittem volna, hogy őt is ilyen mélyen fogja érinteni ez a baleset, de úgy látszik, hogy mégis, hiszen teljesen kisírt szemekkel jött be hozzám. Kezében egy csokor virággal és csokival. Letette az ágyamon lévő kis asztalra

- Anya, nem akarok még meghalni – öleltem át.

- Tudom kicsim, tudom. Csak légy erős, még van remény, hidd el, és ne feledd bármi is történjen te mindig légy önmagad.

- Mi? Miért érzem úgy, hogy búcsúzkodsz? – ijedtem meg – Anya, anya, kérlek válaszolj. Mi történik? – estem kétségbe, de mire feleszméltem már nem láttam anyát sehol. Miért történik mindez? Mielőtt még jobban kétségbeestem volna egy nagy lökést éreztem a mellkasomban. Szívdobogást hallottam, de körülöttem még mindig szörnyű sötétség volt. Szemeimre mintha ólmot helyeztek volna, nem bírtam kinyitni őket. De várjunk csak, ezek szerint visszatértem, élek. Szóval anya ezért búcsúzkodott, ő már tudta, hogy mi lesz. Csak tudnám, hogy miért van ilyen furcsa érzésem, érzem, hogy valami rossz fog történni.

Szüntelenül próbáltam jelezni a külvilágnak, hogy minden rendben van, hogy élek, de akárhogyan is próbáltam mozgatni a végtagjaimat, azok ugyanúgy mozdulatlanok maradtak. Viszont mozgolódást észleltem, valaki még bejött a szobába. Reméltem, hogy Ben jött vissza, mert nagyon feldúltan ment el és félek, hogy ökörséget csinál.

Azonban rosszul gondoltam,nem Ben jött be hanem Semir. Furcsa volt a hangja, mintha sírna. Kétségbeesetten szólítgatta Emilyt. Még erőtlejesebben próbáltam jelezni, hogy bizony itt vagyok és hallok és látok mindent.

- Mi történt? – kérdezte susogva Emily

- Emily, én … én annyira sajnálom – válaszolta Semir zavartan. Na jó most telt be a pohár tudni akarom,hogy mi folyik körülöttem. FEL AKAROK ÉBREDNI!

Semir szemszöge

Már éppen lefekvéshez készülődtem, mikor valaki egy őrült módjára kezdett kopogtatni az ajtón. Ha valaki csak szórakozni akar esküszöm fejbe lövöm az illetőt.

- Jól van na, megyek már – kiabáltam, és elindultam az ajtó felé. Döbbentem figyeltem az ajtóban tartózkodó személyre, hiszen Ben volt az. Jézusom remélem, hogy nem Vanessa… na jó inkább nem is gondolok ilyenekre, hiszen az nem történhet meg. Viszont Bennek szörnyen nyúzott arca volt, szemei pirosak voltak a sírástól, ebből is lehetett látni, hogy mennyire szereti Nessit. És ez persze fordítva is így van. Megérdemelnék, hogy végre gond nélkül menyjen náluk minden, de az élet mindig beavatkozik a dolgaikba. Először Robert, most meg Sophi…bár ezek ketten együtt dolgoztak. Most pedig jött ez a baleset.

- Ben, te meg mit keresel itt ? – kérdeztem az ajtóban álló barátomat. Nem válaszolt csak megtörten bámult maga elé. Nem akartam, hogy kint ácsorogjon ezért behívtam a házba. Még szerencse, hogy Andreáék már alszanak.

- Nem halhat meg – bökte ki végül.

- Ben, Vanessa erős lány. Túl fogja élni, minden rendben lesz, meglátod – próbáltam megnyugtatni. – Mit mondtak az orvosok? – kérdeztem

- Azt…azt mondták, hogy kómában van…és hogy bármikor… - nem bírta befejezni a mondat végét. De magamtól is rájöttem, hogy mi hiányzik a végéről. De ez nem történhet meg.

- Nem lesz semmi – kezdtem el mondani, de Ben közbeszólt.

- Ezt te sem hiszed el….már most nagy gond van Semir. Meg kell találnom azt a mocsok Robertet azonnal. – mondta dühösen – De ehhez a segítségedre van szükségem – folytatta

- Mi a fenét tervezel Ben ? – kérdeztem

- Tudom, hogy hol van. A külvárosban van egy elhagyatott raktárhelyiség…ami az ő cégéhez tartozott, biztosan ott bujkál a féreg.  – válaszolta. De még mielőtt bármit mondhattam volna elkezdett húzni maga után a kocsihoz.

- Ben megőrültél,mit akarsz csinálni ? – kérdeztem újból

- Kinyírom ezt a mocskot érted? Kinyírom – válaszolt. Ajaj ennek, nem lesz jó vége, de ahogy ismerem Bent, nem fogom tudni megállítani.

Elindultunk a külváros felé. Kezdett nagyon rossz érzésem lenni… Tudom, hogy Robert nem adja magát könnyen ezért még jobban féltem.

A fél órás utat tízpercesre rövidítettük. Ben legalább kétszázzal száguldozott egész végig.

- Oké, én bemegyek…te maradj itt hátha megszökik kell valaki, aki elkapja ha nekem nem is sikerülne. – adta ki az utasítást.

- Ben légy nagyon óvatos, ez az ember mindenre képes te is tudod. – nem szólt semmi csak be viharzott az épületbe. Nem szeretnék abba belegondolni, hogy még egy kollégámat elveszíthetem. Sőt kettőt is…

Már vagy fél órája üldögéltem a kocsiban, már majd szétvetett az ideg.

- Na jó én nem várok tovább – mondtam magamba, és elindultam befelé én is. Már az ajtónál voltam, mikor hirtelen mindent sötétben láttam…

- Gerkchan, ébredjen – ütögette meg valaki az arcomat. Lassan nyitottam ki a szemeimet és a főnököt pillantottam meg magam fölött. Kétségbeesetten nézett rám, nem tudtam, hogy mi történt. Csak annyira emlékszem, hogy be akartam menni az ajtón, semmi többre.

- Mi történt főnök? – kérdeztem tőle. Pár perc hezitálás után megszólalt.

- Felrobbant az épület – hajtotta le a fejét. Én kérdően néztem rá, mire ő folytatta a mondandóját.

- A tűzszerészek szerint két ember tartózkodott bent…és egyikük sem élte túl a történteket. – mondta közben pedig a vállamra tette a kezét nyugtatás képpen. Én csak próbáltam feldolgozni az előbb hallottakat…de nem sikerült.

- Ez mit jelentsen főnök? Ugye… nem azt, hogy Ben nem élte túl? – kérdeztem idegesen és azonnal felkeltem a hordágyról.

- Sajnálom – sütötte le a szemeit, és pár könnycsepp csurgott le az arcáról.

- Na, nem, ezt nem hiszem el… - kiáltottam – Most azonnal bemegyek és kihozom őt, nem halt meg ez biztosan csak valami tréfa, hiszen ő nem halhatott meg – tört el a mécses nálam is.

Ahogyan később megtudtam, nem találták meg a holttesteket, a tűzszerészek és a mentősök szerint elégtek bent az épületbe. Viszont Ben óráját megtalálták és egy félig megégett képet is, amin Nessivel van. A kép láttán még rosszabbul éreztem magam. Már három társamat elveszítettem, és most Bent is. Nem. Hiszem. El.

- Értesítenie kell Emilyt – jött oda hozzám a főnök. Szegény lány teljesen padlóra fog kerülni, de még Nessi ha felépül. Bele se merek gondolni. A főnök utasítására csak bólintottam és elindultam a kocsihoz. Ben kocsijához.

- Erősnek kell maradnod Semir, erősnek kell lenned. – mondogattam magamnak útközbe.

- A fenébe az erővel, elveszítettem a legjobb barátomat – akadtam ki végül. És félre kellett állnom az

autóval, mert nekimentem volna valaminek. Kiszálltam egy percre és csak gondolkodtam a régi időkön, mikor még minden simán ment...

- A francba Ben miért kellett itt hagynod? Mondd miért? – ordibáltam, és vártam, hogy Ben előjöjjön és közölje, hogy ez az egész csak valami hülyeség volt és kutya baja sincs, de a lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem fog előfordulni. Többé nem láthatom.

Lassan visszaültem a kocsiba és elindultam a kórházba. Hamar odaértem, benyitottam a kórterembe, ahol Emily Vanessa ágyánál elszundikált egy kicsit.

- Emily, Emily ébredj fel – szólongattam, mire felkapta a fejét.

- Mi? Mi történt? –kapta fel egyből a fejét

- Emily…én annyira sajnálom – hajtottam le a fejem.

- Mi a gond Semir? Megijesztesz, mondj már valamit – kezdett el hangosabban beszélni.

- Ben … szóval a testvéred meghalt – mondtam ki a szavakat, és a lányra néztem, aki csak üres tekintettel nézett maga elé.

- NEM, BEN NEM HALHATOTT MEG – kelt fel hirtelen az ágyban fekvő Vanessa.

22. rész - Angel

Hali! Hát itt a 22. rész, nem sokára évadzáró még egy vagy két rész, és még tartogatok meglepiket. Viszont megkérnék minden kedved olvasót hogy véleményeket hagyjon maga után, mert ez a rész egy kicsit más lett és kiváncsi vagyok a véleményetekre. Köszönöm
Viki :) 

A látványtól még a szavam is elakadt, hiszen ez a nő nem más, mint SOPHI.

Ez nem lehet, egész végig itt volt direkt is, figyelt minket és várta a megfelelő alkalmat hogy mikor csaphat le. Biztos vagyok benne hogy ez az egész terhesség dolog is csak kitaláció volt. Ez az egész csak egy kibaszott összeesküvés és én ezt nem vettem észre. Le merem fogadni hogy Roberttel játszik össze a ribanc. Vagy akkor mégis miért jött volna pont ide, Robertnek pedig kellett egy ember, aki mindig informálja őt Nessiről.

Mérgemben a falhoz vágtam az asztalon elhelyezett kávés bögrét, ami apró kis darabokra törött. A benne maradt kávécseppek pedig egymást megelőzve folytak le a hófehér falon. Semir próbált megnyugtatni, láttam rajta, hogy nem érti, hogy mekkora baj van most. Ha tudná, biztosan nem lenne ennyire nyugodt…

Hirtelen eszembe jutott valami, ha ők Nessit akarják, akkor csak a megfelelő pillanatra kell várniuk, mikor egyedül van… és most egyedül van.

- Semir, azonnal Vanessához kell mennünk, óriási veszélyben lehet. – mondtam neki dühösen

- Vanessa, mégis miért? – kérdezte

- Hát nem érted? Sophi csak azért volt itt mert Robert felbérelte, legalábbis ha ez így van akkor Ness életveszélyben van.

- Ó a francba. Mire vársz még? Induljunk! – rántott magával.

Útközben legalább ötvenszer hívtam őt, de egyszer sem vette fel és ez nem rá vall. Csak remélni merem, hogy még nincs késő…

Ahogy a házhoz érkeztünk egyből kiugrottam az autóból, benyitottam, az egész házban égett a villany és minden össze- vissza volt dobálva, Nessinek viszont nyoma sem volt… Benyitottam a fürdőszobába, ahol megpillantottam a tükrön lévő feliratot. Szóval igaz, lecsaptak… tényleg lecsaptak…

Vanessa szemszöge

Szörnyű fejfájással keltem fel, körbenéztem és meggyőződtem arról hogy egy autó hátuljában vagyok. Kinéztem az ablakon, az egyik autópályán haladtunk. A fejemben lévő erős lüktetés viszont még mindig nem csillapodott, sőt csak erősebb lett. Nem tudtam másra gondolni, csak Benre és arra a kis időre amit nyugodtan együtt tölthettünk, csak ez tartotta bennem a lelket. És rájöttem arra, hogy még nem, még nem vagyok kész meghalni, most hogy végre boldog lehetek, ezt nem teheti tönkre senki és semmi. Szóval megfogadtam magamnak hogy bármi is fog most történni erős maradok és megpróbálok elmenekülni…

Igy hát kaptam az alkalmon és felkaptam egy nehéz vas darabot, ami mellém volt dobva és lassan a sofőr felé indultam vele. 

- Megállni, most! – utasítottam

- Na nehogy azt hitt, hogy majd pont neked fogok engedelmeskedni… - válaszolt. Ismerős volt a hangja…

- Na ne, hiszen te.. te Sophi vagy. Tudtam hogy csak egy kétszínű kis ribanc vagy, az elejétől kezdve tudtam…

- Okos kislány, de azt hittem hamarabb le esik. Na de ülj csak le szépen Robert már vár minket.

- Miért, miért csinálod ezt? – kérdeztem, úgy mint aki nagyon meg van ijedve, de csak vártam az alkalomra hogy a fegyverét elvihessem.

- Ezért fizetnek drága… ja és mert nem bírom a képed. Még valami?

- Igen, ez… - válaszként lőttem egyet a bal kezébe, amitől fájdalmasan felkiáltott…kezéből pedig csepegni kezdett a vér.

- Te kis szajha ezt még megbánod… - próbálta elvenni a fegyvert. De ebben a pár pillanatban, míg dulakodtunk nem figyelt az útra, és nem vette észre hogy előttünk éppen útlezárás van egy építkezés végett. Egyszerre kaptuk az útra a fejünket, még próbáltam menteni a menthetőt, de a fegyver elsült és eltalálta a fékvezetéket…

- Együtt halunk meg… - hallottam Sophi szavait. Utána egy nagy becsapódás és már csak azt láttam hogy lángokban áll az autó, és körülöttünk minden csupa vér. Már nem éreztem semmit, csak vártam… vártam mikor ragad el a halál… Még egy pár percig láttam mi folyik körülöttem, utána már csak a szörnyű sötétség…

- Mi történt? Hol vagyok? – kérdeztem, de nem jött válasz. Körülöttem minden hófehér volt és egyedül voltam, fogalmam sem volt arról hogy hol vagyok… Utolsó emlékem az hogy Sophi el akarja venni a fegyveremet a kocsiban. Fura érzésem volt, olyan  ez az egész mintha nem is én lennék itt, vagy mintha csak lebegnék. Minden olyan könnyű és érzelemmentes. Lehet, hogy álmodom? Fura, mert ilyen élethű álmom még soha nem volt. Magamra néztem és egy hófehér ruha volt rajtam, gyönyörű hófehér ruha. Kiskoromba mindig ilyen ruhát képzeltem el az angyaloknak. Végigsimítottam a kezemmel a puha selymes ruhán és az szépen egyenletesen esett vissza a testemre. Hirtelen köd lett a szobában és megjelent valaki a szoba egyik sarkában. Neki is gyönyörű fehér ruhája volt és hosszú fekete haja akár csak nekem. A köd még eltakarta az arcát, megijedtem mi van, ha bántani akar? Menekülni próbáltam de fogalmam sincs hogy hová, hiszen egyetlen egy ajtót sem láttam sehol, de még ablakot sem. Az árny pedig egyre közelebb jött hozzám.

- Mit akar tőlem? Hagyjon békén. – kiáltottam kétségbeesetten.

- Nem akarlak bántani kicsim. Ne félj. – jött megint közelebb. Nem, az lehetetlen biztosan nem ő az. Egyre közelített felém alakja már kirajzolódott előttem… Döbbenten ismertem őt fel.

- Anya? – szaladtam oda hozzá

- Igen drágám, én vagyok az. – ölelt át

- Annyira hiányoztál. – zokogtam.

- Te is nekem kislányom. De szívem neked még nem kéne itt lenned, ez még túl korai. – mondta, majd lassan eltolt magától.

- Miért, hiszen ez csak egy álom nem? – kérdeztem, de nem válaszolt csak a padlót bámulta. De vajon ha nem álom akkor mi ez? – Anya, kérlek válaszolj, ez csak álom ugye?

- Nem, ez nem álom. Meghaltál kicsim. – sírta el magát. Nem hittem a fülemnek, szóval meghaltam? Ilyen lenne tényleg halottnak lenni? Akkor ezek szerint most  a mennyekben vagyok.

- Micsoda? – kérdeztem halkan – Ez hogy lehet? – pityeregtem

- Baleseted volt. – válaszolt. Hirtelen megfogta a kezem és egy másik helyen termettünk. Egy kórház volt. A folyosón csak úgy nyüzsögtek az emberek, az egyik megindult felém, azt hittem észrevesz, de ehelyett áthatolt a testemen. És az a legrosszabb hogy abszolút nem éreztem őt.

- Szellemek vagyunk ugye? – kérdeztem – Ezek szerint senki nem lát és nem hall minket…

Anya egy kórterembe vezetett be, még mindig elég furcsa volt, hogy nem az ajtón mentünk át hanem a falon keresztül. Viszont döbbenten néztem a kórházi ágyra… Én feküdtem rajta.. bőröm hófehér volt, pár helyen kisebb sebek ´díszítették´, fejemen kötés volt és majdnem mindenhonnan valami csövek lógtak ki. Fejem fölött ott sípolt az a gép, ami a szívverésemet mutatta. De várjunk csak, hiszen ez nem állt le, akkor még élek nem haltam meg.

- De anya,hiszen van szívverésem, életben vagyok. – mondtam neki.  

Anya nem szólt vissza, az ajtó felé nézett, ahol Ben jött be. Odaszaladtam Benhez, hogy átölelhessem, de ehelyett csak áthatoltam rajta és ő nem érzett semmit sem…

Ránéztem és nem a régi Ben nézett vissza rám. Szemei karikásak voltak és vörösek a sírástól. Kezében egy csokor vörös rózsa volt, rögtön kicserélte a vázában lévő virágcsokorral.

- Anya mióta fekszem én korházban? – kérdeztem

- Két hete fekszel itt mesterséges altatásban, de kicsim neked még nem szabad feladnod, azért hoztalak ide hogy lásd még van remény. Még visszatérhetsz.

- És mégis hogyan? Hiszen az orvosok biztosan nem hiába tartanak altatásban, és gondolom tényleg meghaltam, ha már egyszer a túlvilágra is kerültem… - akadtam ki – Már nincs visszaút. – néztem az ágyam mellett ülő szerelmemre. Szemeim könnybe lábadtak a látványtól. Nem akartam, hogy Ben szenvedjen. Mellette akartam lenni, át akartam ölelni hogy tudja hogy én mindig itt leszek bármi is történjen.

Ebben a pillanatban egy orvos jött be a kórterembe. Egy csomó papír volt a kezében és nem vágott valami vidám arcot. Ismerem ezt a nézést ilyenkor közlik a rossz híreket a hozzátartozókkal…

- Van valami új híre doktor úr? – kérdezte Ben

- Sajnálom, de Mrs. Hamilton…

- Mondja már. – kiáltott rá

- Kómába esett. Nincs sok esély rá hogy túlélje a történteket sajnálom. Bármikor beállhat nála a … halál…

Everything is bad...

Halihóó manók! Itt az új rész, sajnálom megint a rengeteg késést, de a suli végett nincs igazán időm írni remélem megértitek,de most a szünetbe aktiválom magam megígérem, hiszen nem sokára lezárul az első évad, és jön a második!!! Van egy pár új ötletem, na de nem húzom tovább az időt. Jó olvasást! Remélem tetszeni fog, és életjeleket kérekszépeeeen!! :) 
                                                                                                                                                                                                     Viki :)

- Ma reggeli rosszulléteimnek oka volt… most biztosan ideges leszel de terhes vagyok Ben és te vagy a gyerek apja. 

Egy pillanatra még a szívverésem is megállt annyira meglepődtem, aztán rájöttem arra hogy ez lehetetlen. Biztosan csak hülyéskedik.

- Ugyan Sophi, ilyen dolgokkal nem illik viccelődni nem gondolod? – kérdeztem nevetve. De egyből lefagyott az arcomról a vigyor mikor belenéztem Sophi könnyes szemeibe.

- Várj, te most tényleg nem vicceltél? – kérdeztem

- Nem, nem vicceltem Ben…terhes vagyok. Hidd el én sem így akartam, nem terveztem még gyereket, de ha egyszer már így alakult nem tehetünk ellene semmit… - válaszolta pityeregve. – Vagy talán te nem szeretnéd megtartani? – kérdezte, és könnyes szemeit rám szegezte.

- Figyelj Sophi, én sem így terveztem hogy ez fog történni, de ha már így alakult vállalom a felelősséget… és próbálok jó apja lenni a gyerekünknek. – válaszoltam. Hihetetlen ez az egész egyszerűen nem bírom felfogni, hiszen én még nem akartam apa lenni. De nem hagyhatom cserben Sophit, ha már egyszer ennyire felelőtlenek voltunk vállalnunk kell a következményeit.

- És mi lesz a barátnőddel? Ha megtudja bizonyára nagyon mérges lesz. – kérdezte Sophi. Igen Nessi teljesen ki fog bukni. Istenem miért ennyire reménytelen ez a helyzet…nem akarom elhagyni Vanessát mert mindennél jobban szeretem, de viszont Sophi mellett kell lennem, hiszen az én gyermekemet várja. Bárcsak visszamehetnék a múltba és az egész Sophival történteket semmisé tenném… de sajnos ez lehetetlen.

- Sophi gondolkodnom kell, hogy mi legyen valami megoldást kell találni. Bár nem hiszem hogy erre van bármilyen megoldás. – válaszoltam.  Ha Sophit választom Ness egy életre meggyűlöl, főleg hogy neki is most nagy szüksége lenne rám, hiszen az az őrült a nyomában van, viszont ha őt választom akkor a gyerekem anyját hagyom cserben, akihez semmilyen érzelem nem fűz.

- Rendben Ben, de hogy bebizonyítsam hogy nem verlek át gyere el velem az ultrahangos vizsgálatra. Reggel 9 kor itt várlak. De most megyek, tudod ez a nap egy kicsit sok volt számomra is, na szia. – köszönt el. Remélem ez az egész csak egy rossz álom amiből nemsokára felébredek. Én szeretem Vanessát és nem szeretném elveszíteni, de így sajnos halálra van ítélve a kapcsolatunk. Vajon tudnám hogy miért történik mindez pont velem?

Lassan visszakullogtam a vizsgálókhoz, közben gondolkodtam… ha minden igaz amit Sophi mondott akkor búcsút mondhatok az eddigi életemnek. Persze akartam én gyereket, csak nem most és nem egy olyan nőtől akire nem tudok barátnőmként tekinteni. De fel nevelem a gyerekemet és nem fogom elhagyni.

Vanessa szemszöge

- Doktor úr mondja már meg az eredményeket és már itt sem vagyok. – szóltam a röntgenfelvételeknél álló orvosnak. Mérges tekintettel nézett rám, komolyan ez a doki olyan mint egy katona. Még legalább tíz percen keresztül bámulta a leleteket, majd végre odajött hozzám.

- Nos kisasszony kisebb agyrázkódást szenvedett, és kisebb zúzódások vannak a karján és a lábán. Belső vérzés szerintem nem fog előfordulni, de azért örülnénk ha bent maradna egy éjszakára megfigyelésre. – mondta az orvos.

- Sajnálom doktor úr, de nem szeretnék bent maradni. Biztos vagyok benne, hogy semmi gond sem lesz, majd otthon pihenek. – válaszoltam.

- Hát nem is tudom, én azt ajánlanám hogy maradjon bent. De ahogyan gondolja, hozom is a papírokat, amiket alá kell írnia, hogy ha saját felelősségére szeretne távozni. Addig nyugodtan kimehet, majd a recepcióra kiviszek mindent.

- Rendben köszönöm.

Kimentem az ajtón és megpillantottam az egyik széken Bent. Úgy tűnt mintha valamin nagyon agyalna, és nem tűnt valami nyugodtnak. Biztosan Roberten gondolkodik… nem kellett volna neki elmondanom, de Semir biztosan beköpött volna neki. Valahogy nincs jó előérzetem megint…és ez nem jó.

- Már végeztél is édes? – kérdezte

- Igen csak kisebb agyrázkódásom van, bent akartak tartani megfigyelésen, de hát pihenni otthon is tudok.

- Bent kellett volna maradnod, és ha valami gond lesz?

- Nyugi, minden a legnagyobb rendben van most már. – válaszoltam

Nem válaszolt rá semmit, csak megszorította a kezemet, majd szorosan magához ölelt. Éreztem heves szívdobogását, és éreztem azt hogy valami nagyon aggasztja őt még mindig.

Lassan elindultunk a kocsihoz, a hazafelé tartó út csendben telt nem nagyon beszélgettük, és bevallom hogy ez is egy kicsit furcsa volt. Ben bekísért a házba, de sajnos nem tudott itt maradni, mivel ma éjjel dolgozik. Kéz a kézben sétáltunk be a sötét házba, azután lepakoltuk a dolgainkat és még egy kicsit ledőltünk a kanapéra.

- Ben olyan furcsa vagy, valami gond van? – kérdeztem halkan

- Nem kicsim semmi baj. – válaszolt és egy mosolyt erőltetett az arcára. Ez nem volt valami meggyőző, de egyenlőre úgy gondolom jobb ha nem kezdem faggatni hogy mi a gond. Biztosan elmondja ha úgy gondolja.

- De most mennem kell, tudod mentem a világot. – nevetett – Pihenj sokat, és ha valami gond van azonnal hívj. Öhmm.. és még valami  itt a fegyvered Krüger odaadta, de remélem nem lesz alkalmad használni. – ölelt át óvatosan. Kikísértem őt a bejáratig, majd egy hosszas búcsúcsók után elhagyta a házat.

Célba vettem a fürdőszobát, másra sem vágytam, mint egy jó kis forró fürdőre. Teliengedtem vízzel a kádat, beletettem egy kicsit a kedvenc dinnyés illatú habfürdőmből és beleereszkedtem a forró vízzel teli kádba.

Azt vettem észre hogy egy kicsit el is szundítottam, már egy kicsit hidegebb volt a víz. Viszont valami zörgést hallottam a nappaliból, biztosan Ben jött vissza, vagy talán… esetleg remélem nem Robert… Gyorsan magam köré tekertem a törölközőmet és halkan kiosontam a szobából.

Még a szívverésem is megállt, mikor egy álarcos embert láttam a házamban. Felkaptam az asztalomon lévő fegyvert, de az álarcos ember okosabb volt…tudta hogy használni akarom majd, és kivette a töltényeket. Hirtelen hátrafordult és rám vigyorgott.

- Heló drágaságom, már vártam a találkozásunkat. Vártam hogy végre megleckéztesselek… Tudod te aztán mindenkinek keresztbe tudod húzni a számításait. Kezdjük az elején ott volt az a tűzeset, azt hittem már ott megdöglesz de sajnos nem így történt, sőt tudod mi a rossz benne hogy jól sült el minden, mert boldog lettél, hát most ennek véget fogunk vetni. Szenvedni fogsz Vanessa Hamilton, szenvedni…- mondta. Meglepődtem először mert ez egy nő volt, viszont láttam rajta hogy tudta mit csináll.  Szemeimbe ismét könnyek gyűltek, fogalmam sem volt hogy mit akar ez a nő tőlem…

- Elég! Mit akar tőlem? – kiabáltam rá

- Időben mindent megtudsz, de előbb öltözz át. Nesze itt a ruháid. – dobta felém a ruhadarabokat. Menj a fürdőbe és ne feledd semmi próbálkozás, mert különben a barátot issza meg a levét. – kiáltott utánam.

Muszáj volt valahogyan üzennem Bennek, kitudja mi fog most velem történni, de csak a párás tükörre tudtam ráfirkantani annyit hogy S.O.S. Amint kiléptem a fürdőből ismerős arc tárult elém, hát persze miért is ne lenne itt még az én drága ex barátom Robert is…

- Örülök a viszontlátásnak, bár annak már kevésbé hogy eljárt a kis pofikád. – gúnyolódott. – Nagyon - nagyon rossz kislány vagy Nessi, ezért meg kell hogy büntesselek... – emelte fel a fejem, úgy hogy épp a szemébe tudtam nézni.

- Vidd el innen. – kiáltott a másik embernek. Engedelmeskedett neki azonnal hátraszorította a kezeimet, és kicipelt a fekete furgonjához, kinyitotta a csomagtartót és míg a kötelekkel szórakozott jó esélyt láttam a szökésre. De sajnos ő gyorsabb volt, mint én és már csak a sötétséget láttam magam körül.

Ben szemszöge

- Elkell neki mondanom Semir én így nem tudok nyugodtan itt maradni, láttam hogy mennyire bántja őt hogy nem mondtam el neki, de attól félek hogy ettől meg biztosan teljesen padlóra fog kerülni. – panaszkodtam Semirnek.

- Hát barátom ezt jól elintézted, nem ismered azt a szót hogy védekezés? Na jó a viccet félretéve biztosan, mondom biztosan ki fog akadni ha elmondod neki, szerintem várnod kellene holnapig és ha meglesz az eredmény elmondasz neki mindent, akár milyen nehéz is lesz.  – válaszolt.

- Egy idióta vagyok. - mondtam

- Igen az vagy.

- Hát köszönöm az őszinteséget. Te mit tennél a helyembe Semir? Ez annyira lehetetlen helyzet… - kérdeztem. De ő csak meredt szemekkel bámult a számítógép képernyőjét.

- Hahó mi a baj szellemet láttál? – kérdeztem

- Ez sokkal rosszabb, mintha egy szellem lenne, ez maga a katasztrófa.

- Mégis mi történt? – kérdeztem idegesen

- Tudod elküldték a körözött bűnözők listáját, mert kell az egyik ügy megoldásához. Tudod ki az a Miranda Black? – kérdezte

- Nem, miért kéne tudnom?

- Ez a nő egy bérgyilkos. És vajon hogy néz ki? Gyere ide nézd csak meg a saját szemeddel..- mondta idegesen.

A látványtól még a szavam is elakadt, hiszen ez a nő nem más, mint SOPHI.

20. rész - Váratlan fordulat

Hali :) Hát hosszú idő után újra hoztam új részt. Bocsánat a késésért, de nem volt gépem. Azért remélem még van, aki olvassa majd a storyt. Ehhez a részhez csak annyi a hozzáfűznivalóm, hogy nem nagyon vagyok vele megelégedve, de azért remélem tetszeni fog nektek. Hagyjatok életjelet magatok után komment vagy pipa formájába, nagyon köszönöm. Jó olvasást!! :) 

Viki :) 

Ben szemszöge

- Ben, várj meg már… - halottam a hátam mögül Sophi idegesítő hangját.

- Ide találsz a kocsihoz magad is nem? Nem kell hogy kisérgesselek…. – kérdeztem tőle. Nagyon nem szeretnék vele dolgozni, tudom hogy fel fogja hozni a kettőnk közt történteket és bármi áron szét akar majd minket Nessivel választani, de én ezt nem fogom hagyni.

- Jól van na, nem kell leharapni a fejemet. Tudom, hogy az a bajod hogy ezt a döntést hozta Krüger, de nem tudsz semmit tenni Ben. Vagy talán félsz, hogy még véletlenül megcsalod a drága szerelmedet? – kérdezte, közben pedig egyre közeledett felém. Már majdnem összeért a szánk, de nem hagytam, hogy újra ez legyen.

– Figyelj Sophia, én már nem az a Ben vagyok aki minden második nővel összejön. Egy valakit szeretek és őt tényleg nagyon. Nem fogom őt miattad elveszíteni, ezt vésd a fejedbe. – vágtam a fejéhez a szavakat. Erre ő csak elmosolyodott, és beült a kocsiba. Én is beültem és elindultunk a bűntény helyszínére.

*

Útközben Sophi párszor rosszul lett, nem tudom miért de tíz percenként rájött a hányinger…biztosan valamit megevett, de akkor nem értem miért jön betegen dolgozni, inkább maradt volna otthon. Igy csak akadályozza a munkát.

- Miért nem maradtál otthon, ha egyszer nem érzed jól magad? – kérdeztem

- Jól vagyok, ez … ez biztosan csak egy kis gyomorrontás. – válaszolta – Indulhatunk is tovább már jól vagyok. – mosolygott

- Biztos? Akkor gyere. – válaszoltam. Negyed óra kocsikázás után oda is értünk a helyszínre. Kiszálltunk és a bank igazgatójához mentünk. Tájékoztatott minket a történtekről. Körülbelül 10 órakor négy álarcot viselő férfi betört a bankba. Egy biztonsági őr próbálta megállítani őket, de megsebesítették és életét vesztette. A tettesek elmenekültek, viszont az egyiket sikerült karon lőni, így sokáig nem fogja bírni orvos nélkül. Szóval értesítenünk kell a kórházakat.

- Mennyi pénzt vittek el ? – kérdeztem az igazgatót.

- Körülbelül két millió dollárt. - válaszolta – Az egyik rabló  arcát viszont nagyjából láttam.

- Remek,miért nem ezzel kezdte, akkor jöjjön be velünk a rendőrségre személyleírást adni. Induljunk. – mondtam neki

- Sophi figyelj, te addig  maradj itt a kollégákkal, kérdezzetek ki minden szemtanút és ha bármi történik azonnal hívj. –mentem oda Sophihoz. Ő csak bólogatott.

Sophi szemszöge

Hirtelen a telefonom csörgésére lettem figyelmes. –Haló – szóltam bele

-Megígérted, hát tartsd be az ígéreted. Próbálkozz Sophi, tudom hogy ügyes vagy. Légy meggyőző. Tedd őket tönkre…

- Tudom, tudom… de hidd el ezeket lehetetlen szétválasztani. Ben már nem dől be nekem. Nagyon belezúgott a kis ringyóba. De ígérem mindent megteszek. – suttogtam a telefonba. – Tudod már van egy tervem, ami talán jól sülne el, de ehhez rád is szükségem van … ROBERT.

- Még is mit kell tennem? – kérdezte

- Mindent a maga idejében drága.

- Imádom mikor titokzatoskodsz, egyébként figyelem őket, és garantálhatom a játék elkezdődött. – nevetett a telefonba.

- Ez már tetszik, és én az első sorból élvezhetem, ahogyan az a kis liba idegileg tönkremegy. Láttad volna ma hogy próbálta magát tartani a szerelmecskéje előtt. De az tett be neki a legjobban, mikor a főnök egybe tett minket Bennel. Jó ötlet volt ez az egész, így kevesebb időt vannak együtt. – mondtam. – Na de mennem kell, majd értesítelek a fejleményekről. Minden jót. – köszöntem el, és lenyomtam a telefont.

Már alig várom, hogy elmondhassam a tervemet, úgy érzem mindenki meg fog lepődni. De legfőképpen a kicsi Vanessa. Őszintén szólva fogalmam sincs hogy Robert mit evett rajta, ez csak nyávogni tud meg persze sajnáltatni magát… mert a drága anyucija meghalt. De nem fogom megengedni se én sem pedig Robert hogy boldog legyen. Halála napjáig szenvedni fog azt garantálom…

Ben szemszöge

Visszaérve az irodába Nessin kattogott az agyam, fogalmam sincs hogy mi történhetett vele, de szörnyen rossz előérzetem van. Még furcsa is, hogy mostanában ilyen könnyen mennek a dolgaink. Úgy érzem valami történni fog…ez olyan a helyzet most olyan, mint a vihar előtti csend. Bár remélem tévedek… nem szeretném azt, hogy bármi rossz történjen Nessivel. A gondolatmenetemből Emily zökkentett ki.

- Ben…megvan a fantomkép. Gyere. – mondta, és magával húzott.

- Miért vágsz olyan képet, mint aki szellemet látott? – kérdeztem nevetve

- Mindjárt megtudod. Nézd csak ez az ember nem más, nem más … mint

- Robert… - vágtam rá. Szóval nem hiába volt a rossz előérzet, Robert visszatért. Azonnal értesítenem kell Vanessát. Ahogyan Robertet ismerem nem fogja annyiba hagyni a dolgokat, félek hogy bosszút forral.

- Azonnal hívom Semiréket, hogy jöjjenek vissza. – hadartam el Emilynek.

Először Vanessát hívtam, de nem vette fel…majd Semirt de ismét semmi hír. Istenem remélem már nincs késő…

Megpróbáltam rádión keresztül elérni őket, de semmi, mintha a föld nyelte el volna őket…

- A fenébe egyikük sem veszi fel. – szaladtam vissza az épületbe. A főnök és Emily ijedten néztek rám, biztos vagyok Benne hogy tudnak valamit.

- Történt valami? – kérdeztem idegesen.

- Semirnek és Vanessának balesete volt az autópályán, beléjük rohant egy autó. Már a helyszínen vannak a kollégák, és a mentők is. – mondta Emily. Úgy éreztem magam mintha ezernyi késsel szurkáltak volna. Remélem nincs komoly baja egyiküknek sem.

Azonnal az autómhoz rohantam, körülbelül 10 perc alatt a helyszínre értem. Láttam az autójukat felborulva az autópálya melletti területen. Odasiettem a kocsihoz, de ők már nem voltak benne. Csupa vér volt bévül az autó. Körülnéztem és megláttam egy halottaskocsit, mellette pedig egy koporsót. Lassan odamentem a koporsóhoz, nem volt mellette senki. Nem voltam biztos benne, hogy ki akarom nyitni. Féltem attól hogy egyikük fekszik benne. De végül erőt vettem magamon és kinyitottam a koporsót csukott szemmel. Lassan kinyitottam a szemeimet. Egy idegen férfi feküdt benne. Gondolom ő volt  a másik kocsiban, de ez furcsa, hiszen ezt az embert fejbelőtték…

- Ben? Hát itt vagy… - jött oda hozzám Ness. Úgy látom nem történt komolyabb baja keze be volt kötve, és fején egy kisebb ütés volt látható.

- Istenem, jól vagy? – szaladtam oda hozzá, és megöleltem. – Úgy féltem hogy valami bajod esik. – csókoltam meg.

- Azt mondták nagyon nagy szerencsénk volt, ha Semir nem húzódott volna le akkor frontálisan ütköztünk volna a kocsival, és akkor mi már….

- Ilyenre ne is gondolj, a lényeg hogy nem történt komolyabb baj. – nyugtattam meg.

- Köszönöm kérdésed én is jól vagyok. – jött oda Semir. – Egyébként azt mondták hogy a fickót lelőtték. Szóval már akkor is halott lehetett mikor felénk jött kocsival. – mondta

- Várj, evvel azt akarod mondani, hogy lehet nem is baleset volt? – kérdeztem

- Ez biztosan nem baleset volt, hanem egy gyilkossági kísérlet. Kérdés az hogy ki tette és miért? – mondta Semir.

- Nekem van egy tippem, tudod a bakrablásnál az igazgató felismerte az egyik tettest, aki nem más volt, mint Robert Morgan. – válaszoltam. – Szóval bosszút akar állni, biztonságba kell helyeznünk téged Ness. – öleltem át. Ő csak tovább pityergett, viszont úgy láttam nem nagyon lepte meg ez az egész.

- Mr. Jager, megtaláltuk a halott ember autójába a lopott két millót. Szóval ő is a bankrablók közé tartozott. – jött oda hozzám az egyik kolléga.

- Rendben, köszönöm hogy szólt. – válaszoltam. Szóval most már biztos hogy az ő keze van a dologban. De ha elkapom esküszöm megölöm, akkor legalább többet nem tud bekavarni az életünkbe.  

Vanessát és Semirt bevitték a kórházba a biztonság kedvéért kivizsgálják őket, hogy nincs e belső vérzésük vagy valami más bajuk esetleg. De reménykedjünk benne hogy minden rendben lesz.

Én is bementem a kórházba megvárni őket. Utána úgy is hozzám jön Nessi, és Semirt is haza kell vinnem. Andrea is biztosan aggódik érte.

Épp lementem a büfébe egy kávéért, mikor megláttam Sophit. Fogalmam sincs, hogy miért van itt. Mondjuk lehet hogy utánam jött… Próbáltam álcázni magam, hogy ne vegyen észre semmi kedvem nem volt őt hallgatni, de hiába egyből kiszúrt és odajött hozzám. De most valahogy nem olyan volt, mint máskor, mintha ideges lett volna.

- Történt valami? – kérdeztem egyhangúan.

- Ben, emlékszel mikor mi lefeküdtünk egymással egyikünk sem volt valami józan…és elfelejtettünk valamit… - mondta idegesen

- Mégis mit felejtettünk el? – kérdeztem

- Ma reggeli rosszulléteimnek oka volt… most biztosan ideges leszel de terhes vagyok Ben és te vagy a gyerek apja. 

19.rész - Be carefull...

Hali! Itt is van a 19.rész, remélem tetszeni fog. Kicsit hamarabb hoztam, mert hétvégén már nem lett volna időm írni a sok házi véget...:( Na de jó olvasás! És véleményeket hagyjatok magatok után! :)))

Viki :) 

- Robert... te meg mit keresel itt?

- Csak beszélgetni jöttem, talán baj? – kérdezte. Én csak megráztam a fejem, de legszívesebben elküldtem volna a fenébe, de tudom, hogy avval csak magamnak és a szeretteimnek ártanék, mert ha felhúzom, akkor bármire képes lehet, ezért hagytam, hogy itt maradjon. Két lehetőségem van vagy megöl, vagy tényleg csak azért jött, hogy ´beszélgessen´velem. Remélem, hogy az utóbbi.

- Tudod nagyon hiányzol édesem. Vissza akarlak kapni téged, bármi áron. – mondta,közben pedig mögém lopódzott. Éreztem a alkohol szagúleheletét a nyakamon. Várjunk csak, hiszen részeg...és ez Robertnél nagyon rosszat jelent. Régebben voltak az alkohollal problémái, hát arról az időkről borzalmas emlékeim vannak. Mindez már vagy három éve történt...

                             ***

Visszatekintés (kb. három évvel ezelőtt...)

- Rob kérlek nyugodj meg, részeg vagy nem tudod hogy mit beszélsz. – kiabáltam

- Nem nem vagyok részeg, tudom hogy már nem szeretsz. Biztosan van valakit ugye Vanessa, így van ugye? – ordított rám ő is. – Válaszolj – kiabálta tovább. Felém közeledett, elkapott...a hajamnál fogva, és a falhoz taszított. Azt nem vette észre hogy a falon ott lógott egy kép, egyensen nekilökte a fejemet a képnek. A kép drabokra törött. A következő pillanatban azt vettem észre hogy véres a padló, a vér pedig az én fejemből ömlik.

- Robert...kérlek, kérlek hagyd abba. Ez nem te vagy érted?

- De igen, ez vagyok én drágám. De nem válaszoltál... szeretsz még ? –ordított rám ismét.

- Igen Robert, szeretlek, és nincs senkim se rajtad kívül, higyj nekem.-suttogtam, majd lassan egy puszit nyomtam a homlokára, de ő ellökött magától és ismét kiabálni kezdett. Nem hiszem el képes akár megölni is ilyen állapotban. A fejemből egyre erősebben kezdett folyni a vér, de ez őt nem érdekelte. Én nem ezt a Robertet ismertem meg, ilyen dolgot még sosem tett velem..

- Hazudsz ribanc, mindig csak hazudsz. De mond meg nekem hogy miért? Hiszen én mindent megadok neked amit csak akarsz, még is hazudsz, és megcsalsz. – kiabállta. Biztosan megint azt hiszi hogy Matt a szeretőm, de könyörgöm hányszor kell őt arról meggyőznöm hogy ő az egyik legjobb barátom és vagy tíz év van közöttünk, soha nem jönnék vele össze. Józanon úgy tűnt hogy ezt megértette...

- De nem hazudok Robert, hiszen te is ismered Mattet tudod hogy csak a barátom, sőt nem is a barátom olyan mintha az apám lenne. – mondtam neki nyugodtabban.

- Nem hiszek neked. Átversz. – válaszolta, és egy kést kapott fel a kezébe. Szívem egyre erősebben kezdett verni a félelemtől. Csak remélni mertem hogy Robert észhez tér és eldobja a kést és akkor minden rendben lesz. De nem így tette, rámnézett és elkezdett felém közeledni folyton csak azt hajtogatta hogy nem verhetem át őt. Utánna elsötétült minden...

***

Már megbántam hogy nem hagytam el őtt akkor, de azt hittem hogy szüksége van rámés tudok nekisegíteni. Úgy gondoltam sikerült is mivel már nem voltak problémái, és normális volt. Mindaddig a napig míg meg nem vert újra, akkor viszont Ben mentett meg ezért mindig is nagyon hálás leszek neki, bármi is történjék ma este...

- Robert nekem már van valakim, és nagyon szeretem...- mondtam neki halkan –Most pedig kérlek menj el oké? Nem szeretnék balhézni…

- Ó nem,nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen. Tudod milyen régóta várok erre a pillanatra? Hogy újra magam mellett tudhassalak, el sem tudod képzelni drágám. – suttogta a fülembe. Én egy lépéssel arrébb mentem nem bírtam elviselni azt, hogy a közelemben van.Ahogy visszaemlékeztem a múltra szemeimet ismét elkezdték mardosni a sós könnycseppek.

- Majdnem megöltél. – mondtam neki sírva. Láthatólag nem hatotta meg a dolog, csak elmosolyodott rajta, majd ismét odalépett hozzám.

- Legközelebb sikerülni is fog szívecském, tudod, ha az enyém nem lehetsz, másé sem leszel… ezt jobb, ha felfogod. – jött hozzám még közelebb és egy puszit nyomott a homlokomra. – Na de sajnos mennem kell. Ja igen, gondolom mondanom sem kell hogy ha eljár a kis pofikád búcsút mondhatsz a drága barátodnak, és ugye nem akarod őt is bele keverni ebbe az egészbe ugye?- kérdezte. Istenem tényleg komolyan gondolja, tartanom kell magam nem szólhatok senkinek sem. De én ebbe az egészbe bele fogok így őrülni, hiszen mindenhol ott van, mindenhol figyel engem és a legrosszabb: bármikor lecsaphat. Ez a mai nap csak figyelmeztetés volt…

- Kérlek Robert őt ne bántsd, ígérem hogy egy szót sem szólok neki, de kérlek hagyd ki őt ebből. – könyörögtem. – Ha kell megszüntetem ellened a nyomozást is és akkor többé nem kell bujkálnod szabad lehetsz - folytattam

- Fú, hát te tényleg szereted, de ez engem abszolút nem érdekel. Az a lényeg hogy tartsd a szádat szivi. Eddig sem érdekelt hogy nyomoznak utánam, most sem érdekel… ki akarom élvezni ezt a kis játékot. Szóval készülj, mert ez hátralévő életed első napja. – mondta, majd beszállt a kocsijába és elhajtott.

Megfenyegetett, Robert megfenyegetett, szóval ez még csak a kezdet. És úgy kell tennem mintha semmi sem történt volna, nem tudom hogy menni fog-e... Sírva csaptam be magam után az ajtót, a lábaim felmondták a szolgálatot és a földre rogytam... 

***

Reggel a kanapén keltem fel, este már nem bírtam vissza menni a szobámba. Még mindig teljesen remeg az egész testem a történtektől. Fogalmam sincs hogy fogok így nyugodtan bemenni dolgozni, vagy mégrosszabb Ben előtt tettetni hogy minden rendben van. Ben mindig észreveszi ha valami nem stimmel, de most nem szabad hogy észrevegye.

Bementem a fürdőbe lezuhanyoztam az egy kicsit segített legalább, majd felöltöztem és elindultam dolgozni.

Körülbelül negyed óra alatt bent is voltam, Ben még nem volt bent csak Semir volt az irodában.

- Jóreggelt –köszöntem, majd leültem a helyemre.

- Nekedis –köszönt vissza.

- Ben mikor jön be? – kérdeztem. Reméltem hogy csak később mikor már egy kicsit jobban le tudom magam nyugtatni.

- Épp most – válaszolt nevetve Semir, és az ajtó felé mutatott. Ben egyből az irodába bejött az irodába. Na most kell elővennem a színésznői képességeimet, hogy ne jöjjön rá hogy valami nincs rendben.

- Jóreggelelt szívem, hiányoztál. – jött oda hozzám, és egy csókot adott a számra.

- Te jobban hiányoztál. – válaszoltam nevetve.

- Veszekedni szeretnél? Úgyis én nyernék... – mondta, majd felkapott és megpörgetett a levegőbe. Ha a közelében vagyok úgy érzem hogy nem is félek annyira Robertől, Ben valahogy megnyugtat.

- Te azt csak hiszed Jäger. – folytattam a veszekedést, de a főnök megzavart minket.

- Jöjjenek be kérem az irodámba, fontos bejelenteni valóm van. – mondta. Mi követtük őt az irodájába. Fogalmam sincs mi lehet ez a fontos bejelentés.

- Nos szóval, most hogy mindannyian nekikezdek. Egy kis partnercserére fog sor kerülni. Vanessa és Ben maguk már nem dolgozhatnak együtt, mint társak a magánéleti dolgaik miatt, ezért úgy döntöttem, hogy Semir új társa maga lesz, Ben társa pedig Sophia. Remélem, mindenkinek megfelel. – mondta a főnök. Tátott szájjal bámultam a főnökre,még hogy azt a kis… nem tudom micsodát Ben mellé osztja be. Esküszöm, kinyírom, ha egy újjal is hozzá mer érni. Ben nyugtatóan nézett rám, de azt hiszem, hogy most ő sem tud lenyugtatni…

- Valami gond van Vanessa? – kérdezte vigyorogva Sophi.

- Igen Sophi, te vagy a gond…miért nem mész vissza oda ahonnan jöttél? – kérdeztem idegesen, már nem kellett sok ahhoz, hogy jól megtépjem. Féltékeny vagyok, igen de nem érdekel tudom mi volt köztük és hogy Sophi ezt bármikor újra megcsinálná, őt nem érdekli ha Bennek már van valakije. Tudom, hogy Ben nem tenné meg, de akkor is ez a nő bármire képes.

- Jajj, csak nem féltékeny valaki? – kérdezte nyávogva, majd szája elé kapta a kezét.

- Ugyan kérlek, rád? Nálad még Szörnyella is szebb könyörgöm. – vágtam vissza, nem adom meg neki azt az örömöt, hogy megtudja hogy azért tényleg féltékeny vagyok. – Tudod könnyű úgy pasit szerezni, hogy hanyatt vágod magad mindenki előtt, nem gondolod? – kérdeztem. Láthatólag erre eléggé feldühödött.

- Hölgyeim hagyják már abba, nem értem még is miért kell egyfolytában veszekedniük. – förmedt ránk a főnök. – Egyébként indulhatnak is járőrözni maguk Semir az A4 –es autópályára. Ben maguk pedig a belvárosba menjenek, a bankrablás helyszínére. – adta ki a parancsot a főnök.

Kimentünk a kocsihoz, már éppen beszállni akartam, mikor Ben megragadott hátulról.

- Ugye tudod hogy nincs okod féltékenykedni? Én csak téged szeretlek. – súgta oda.

- Igen tudom Ben de azért vigyázz vele, nem százas a csaj. – válaszoltam. – Na de indulnunk kell délután találkozunk. – köszöntem el tőle egy puszival.

***

Már egy órája legalább kocsikázunk az autópályán de még semmi különöset nem vettünk észre, bár most csak járőrözünk nem is biztos hogy történni fog valami…

- Na, mond csak el Semir bácsinak hogy mi bánt téged. – mondta komolyan. Hát ezek szerint észrevehető, hogy valami nem stimmel.

- Mégis miből gondolod, hogy nincs minden rendben? – kérdeztem

- Látom rajtad Ness, már reggeltől. Na, gyerünk bökd ki végre. – válaszolta kedvesen. Talán neki elmondhatom, hogy mi történt, úgy érzem megbízhatok benne, és talán segíteni is fog egy kicsit ha elmondom.

- Robert visszajött. – mondtam ki gyorsan.

- Hogy micsoda? – kérdezte – Ez biztos?

- Igen, Semir biztos tegnap éjjel eljött hozzám, és hát megfenyegetett. Azt … azt mondta hogy ha szólni merek valakinek annak rossz vége lesz. És főleg Bennek nem szabad megtudnia, mert akkor megölheti őt. Szóval, kérlek Semir ígérd meg,  hogy ez köztünk marad, rendben? – kérdeztem sírva. – Csak … csak azért mondtam el neked, mert tudom benned megbízhatok. –szipogtam tovább.

- Persze Ness, bennem megbízhatsz. De ugye tudod hogy ez egy elmebeteg sürgősen el kell őt kapni, mert bármikor lecsaphat. – mondta. Igaza volt tudom, azt kívánom bárcsak vége lenne ennek az egésznek, és végre tényleg boldog lenne minden…

- Igen, tudom, de…. Semir vigyázz! - kiáltottam